Miklós vitéz.

Volt, hol nem volt, volt a világon egy ország, amelynek egén sem csillag, sem hold, sem nap nem járt. Ezért örökké sötét éjtszakába volt borulva.

Lakott abban az országban egy király három szép leányával meg egy szegény ember három deli fiával, akik közűl a legkisebbet Miklósnak hívták.

Egyszer Miklós így szólt az apjának: Édesapám uram, mondok én valamit. Azt beszélik az országban, hogy a király annak szánta a legszebbik leányát, aki az ő országa egére elhozza a csillagokat, a holdat meg a napot. Menjen el kigyelmed a királyhoz, aztán mondja meg neki, hogy mi hárman teljesítjük az ő kívánságát, elhozzuk országába a világosságot, ha nekünk adja a leányait feleségül.

- Ugyan még mit nem mondasz, édes fiam Miklós! - szólt a szegény ember megütközve. De aztán mégis csak azt gondolta, hogy ő bizony felmegyen a királyhoz és elmondja a fia üzenetét.

A király nagyon megörült s megigérte, hogy rögtön odaadja a lányait a fiúknak, ha igéretüket beváltják.

Miklós tüstént három paripát vett magának és testvéreinek, aztán jól felfegyverkeztek s elindultak szerencsét próbálni.

Hat nap és hat éjtszaka múlva elértek egy rézhídhoz. Ott Miklós megállítja a bátyjait s ezt mondja nekik: No, édes bátyáim, itt pihenjünk egy kicsit! Fű is van, víz is van, legelhetnek a lovaink. Ti pedig telepedjetek le, de ébren legyetek s vigyázzatok a lovakra, míg én egy kicsit lemegyek a híd alá. Azt veszem észre, hogy nagy baj fenyeget bennünket.

Miklós lement a híd alá s a kis ujjával kimozdította egy kicsit a híd egyik padlódeszkáját. Erre nagy zúgás támad; hát a híd túlsó végén levő erdőből vágtatva tör elő rézszőrű paripáján a hatfejű sárkány, s amint nyargal, a hídon megbotlik a lova lába.

- Hoppsza, édes lovam! - mordul a sárkány. - Mi oka lehet annak, hogy szokásod ellen megbotlottál. Talán bizony az a Miklós vitéz van az utamban? Az ő szagát érzem.

Felszól erre Miklós a híd alól: - E biz én vagyok, amint látod.

- No, ha te vagy, hát gyere ki, birkózzunk meg életre, halálra! Most nem menekülsz a hara­gomtól!

Miklós összecsapott a sárkánnyal, még pedig olyan hatalmasan, hogy egy kardsuhintással mint a hat fejét levágta a csoda-állatnak. Erre Miklós kantárszáron fogta a rézszőrű paripát, odavezette a testvéreihez. Ott egyet eresztett a nyeregtartóján s nyomban feltűnt a hajnal­csillag a setét ország királyának a palotája fölött.

- Már hozzáláttak a dolgukhoz a fiúk - szólt örvendve a király, amint a csillagot meglátta.

Miklós újra tovább indult testvéreivel, akik hegyen-völgyön hűségesen követték anélkül, hogy tudták volna, hová mennek. Végre tizenkét nap és tizenkét éjtszaka múlva egy ezüst hídhoz érkeztek.

- Itt talán megint pihenünk egyet - mondák a fáradt testvérek. - Jól van! - szólt Miklós. Magam is úgy akartam. Tereljétek a rézszőrű paripát a többi lóhoz. Magatok pihenjetek; de ébren legyetek, míg én egy kicsit betérek a híd alá. Most még nagyobb veszedelem fenyeget bennünket. De ne gondoljátok, hogy félek. Ti se féljetek, míg engem láttok! Itt is megálljuk a sarat. Ha kiáltanék, csak azt nézzétek, nem szomjazom-e nagyon? Akkor dobjátok mellém a kulacsomat!

Miklós annak a hídnak is kimozdította az egyik deszkáját a középujjával, aztán várakozott. Hát most még nagyobb zúgás támadt a túlsó oldali erdő felől. A tizenkét fejű sárkány robogott onnan elő ezüstszőrű paripáján. A kimozdított deszkában ez a paripa is nagyot botlott a hídon.

- Hopp, édes lovam! - kiált a sárkány. - Mi bajod esett? Mi oka annak, hogy szokásod ellen megbotlottál? Bizonyosan az a csavargó Miklós vitéz leselkedik ránk!

- Eltaláltad - szólt Miklós vitéz a híd alól kilépve. - De honnan tudod a nevemet, hiszen most látsz először?

- Ismerlek, vagy nem ismerlek, mindegy! - harsogta a sárkány. - Minek vesztegessük az időt szóvitával? Húzz kardot! Állj ki velem életre-halálra!

Miklós nem várt kétszeri hívást. Összecsaptak. Soká tartott a viadal; keményen ütötték egymást. De Miklós egyszer oly szerencsésen talált hozzávágni a sárkányhoz, hogy mind a tizenkét fejét leszelte, mintha csak mákfejek lettek volna.

- Ez sem háborgatja többet a jámbor halandókat! - szólt Miklós elégedetten. Erre megfogta az ezüstszőrű paripát, odavezette a testvéreihez. Egyet eresztett a nyeregtartóján, hát egyszeribe feltűnt a fényes holdvilág a sötét ország királyának a palotája fölött. Volt is ott öröm, hétszerte nagyobb, mint mikor a hajnalcsillagot meglátták.

Erre Miklós megint így szólt: - No édes testvéreim, eleget kipihentük már magunkat. A lovakat is jól megetettétek. Gyerünk tovább!

Úgy is lett. Felcihelődtek, megindultak s meg sem álltak huszonnégy napon és huszonnégy éjtszakán át. Ekkor az arany hídhoz érkeztek.

- Ideje, hogy tanyát üssünk, szólt Miklós, és leszállottak lovaikról.

- De te sohasem pihensz velünk; nem eszel, nem iszol, csak viaskodol - szólt az egyik testvér.

- Azon ne búsulj, édes bátyám - felelt Miklós. - Ki verekednék a sárkányokkal, ha én is aludnám? Majd alszom otthon. Ma meg éppen nem érek rá pihenni, mert olyan dolgom lesz, amilyen még egyszer sem volt eddig. Pihenjetek csak ti. Elég hasznomra vagytok ti nekem, ha csak látlak is benneteket. Csak ébren legyetek s jól vigyázzatok, míg én a híd alatt járok! Most a legnagyobb veszedelem jön ránk. De ne féljetek!

Avval itt is lement a híd alá s a mutató ujjával felfeszítette annak egyik arany deszkáját. Ekkor a tulsó oldalon levő erdőből nemcsak iszonyú zúgás, hanem szörnyű láng is tört elő, mert a huszonnégy fejű sárkány érkezett arról felől aranyszőrű paripán. Ez a paripa is nagyot botlott a hídon.

- Hopp, édes lovam! - rivalt mérgesen a sárkány. - Huszonnégy esztendeje jársz ezen a hídon s még soha meg nem botlottál. Mi baj lehet? Bizonyosan az a kötnivaló Miklós vitéz izgágáskodik az utamban. De most jaj neki! Meg kell halnia, ha száz lelke volna is!

- E biz én vagyok! - szólt Miklós bátran lépve ki a híd alól. - Mit akarsz velem?

- Életedet akarom - kiáltott a sárkány - mert megölted testvéreimet! De gyerünk innen tágasabb helyre s ott viaskodjunk! Itt nem vagdalhatnálak kedvemre.

Miklós egy szóval sem szabódott. - Ami lesz, az lesz - gondolta magában - ha bírom, még ezt is megölöm. - Azzal kiértek a fekete hegy alá s viadalra szállt a rettentő erejű sárkánnyal.

Sokáig tartott a dühös küzdelem. Még a föld is reszketett a vívók alatt. Miklós egyébképpen vitézül megállotta a helyét, csak az aggasztotta, hogy a sárkány folyvást lángot fujt a szeme közé. Mikor már nem állhatta tovább a fojtó tüzet, három repülő hollót vett észre a feje fölött. Miklós azonnal megismerte, hogy azok a három sárkánynak a feleségei, akiket a szörnyetegek elraboltak, megkínoztak és hollókká változtattak. Odakiáltott hát hozzájuk: Jámbor madarak, ha ti is nem törtök életemre, menjetek a hídhoz testvéreimhez s mondjátok meg nekik, hogy hozzanak egy kis vizet, mert megöl a szomjúság s mindjárt a véremet veszi ez a sárkány!

A három holló a hídhoz sietett. Kettő a testvéreket ugratta fel, egy pedig belefürdött a híd alatti vízbe, tele merítette a száját is, aztán sietve visszarepült Miklóshoz, kit már alig-alig bírt a lába a tikkadtság miatt. Hirtelen rászórta szárnyáról a vizet, röptiben meg is itatta a szájából, mire Miklós úgy magához tért, hogy egy csali vágással nyomban lekaszálta a már-már győz­tes sárkánynak mind a huszonnégy fejét. Ekkor az aranyszőrű paripát is odavezette aggódó testvéreihez. Egyet eresztett ennek is a nyeregtartóján s a sötét országban tüstént felkelt a ragyogó fényes nap.

No lett ott öröm, örvendezés. Alig győzték hazavárni a három testvért. A király nyomban vejeivé tette őket. A koronáját a legszebb lányával együtt Miklós vitéznek adta, akiből olyan király lett, hogy világra szólt a híre.

Így lett a sötét országból világos ország.

 

 

Babszem Jankó.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekük sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az Istent, hogy áldja meg őt egy fiúgyermekkel.

Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, az asszony meg azalatt ételt főzött neki.

Amint ott főzögetett, amint főzögetett, megint eszibe jutott, hogy milyen jó volna, ha most egy fia volna, aki kivigye az apjuknak az ételt: „Óh, én Uram Istenem - mormolja magában - csak egy akkorka kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte.” Alig mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kis fiú előtte a padkán s elkiáltotta magát:

- No, édesanyám, itt vagyok! Hanem már most nekem főzzön gombócot, mert olyan éhes vagyok, mint a farkas. Azután majd kiviszem édesapámnak az ételt, ha jóllaktam. De úgy főzzön kend, mintha huszonnégy kaszásnak főzne.

Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombócot, kitálalta elibe. Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőle az anyja:

- No, fiam, jóllaktál?

- Dehogy laktam, édesanyám, még a fél fogamra is kevés volt, azért főzzön még kend.

Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette Jankó. Kérdezi megint az anyja:

- No, fiam, jóllaktál-e már?

- Dehogy laktam, édesanyám, tán még éhesebb vagyok. Jó lenne, ha főzne még kend.

Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiú. Kérdezi az anyja:

- No, fiam, jóllaktál-e már valahára?

- Ettem, édes anyám, ettem. Hanem már most hol van az az étel, hadd vigyem édesapámnak!

Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt belekötözte egy kosarnyába s nagysok ellen­kezés után - mert eleinte nem bízott benne, hogy elbírja - odaadta Jankónak, hogy nohát vigye. Fejére kapta Jankó, szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment, mendegélt, előtalált egy hat ökrös szekeret egy béressel. Jankó el volt fáradva; kapta magát, feltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebútt az egyik ökör fülébe. Amint így mentek, elkezdett a béres fütyülni. Csak hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör füléből:

- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes! Voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.

Hallja ezt a béres, nézeget szét, hogy ki beszél hozzá, de nem lát senkit. Megint elkezd fütyülni, megint kiszól Jankó:

- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes! Voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.

Megint fülel a béres: „De már itt csakugyan beszél valaki!” Néz mindenfelé, nem lát senkit.

- No - gondolta magában - talán csak a szél volt. Megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott Jankó:

- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes! Voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.

Erre aztán megijedt a béres, nem mert többet fütyülni, hanem meglapult, mint a légy Szent­mihálynap után. Egyszer - jó idő múlva - szól az ökörnek:

- Csálé Bimbó!

Jankó kikiált az ökör füléből:

- Csak azért is hajsz Bimbó!

Megint szól a béres:

- Hajsz Csákó!

Megint kikiált Jankó:

- Csak azért is csálé Csákó!

- De már itt sehogyse megy istenesen a dolog - gondolja a béres. De azért még egyszer megpróbált szólni az ökörnek:

- Csálé Bimbó, hajsz Csákó!

Megint kikurjant Jankó:

- Csak azért is csálé Csákó, hajsz Bimbó!

De már erre a béresnek az inába szállott a bátorsága:

- Itt akárhogy, mint, de ördögnek kell lenni! - Uccú! mintha ostorral csapnák, megoldotta a kereket, elszaladt, hogy az agár se érte volna utól. Jankó pedig az ökörhajtó ostort a kezébe vette, elkezdett vele cserdíteni, hajtotta az ökröket az apja tanyája felé.

Az apja, amint ott szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, egyszer látja, hogy megy arra egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte. Az ostor is csak magától pattogott. Megijedt erre, szaladni akar, de Jankó elkezd utána kiabálni:

- Ne szaladjon kend, édesapám uram, csak én vagyok a kend fia. Ételt hoztam.

Erre aztán megállt az apja, elvette az ételt, hozzáfogott az evéshez. Míg ő evett, Jankó befogta a hat ökröt az ütött-kopott girhes ökrök helyére az ekébe, elkezdett rajtuk szántani. Nem kellett nekik segítség, még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogatott. De azért úgy meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.

Ezalatt arrament egy nagy úr négy lovas hintón. Jankó éppen akkor volt a fordulónál, mikor ott mentek el. Nézi az úr a hintóból, hogy az ökör magától megy, az eke magától szánt, az ostor magától pattog.

- Miféle csuda ez? - gondolja magában. - Eredj, Pista inas, kérdezd meg, hogy ki hajtja azt az ökröt? ki tartja azt az ekét? ki cserdít avval az ostorral? Aztán hídd ide azt az embert, aki amott eszeget!

Előhítta Pista inas azt az embert.

- No szegény ember, - kérdezi az úr - ki csinálja mindezt a csudát?

- Hát biz azt, nagyságos uram, csak a fiam, Babszem Jankó. Az ökör fülében ül, onnan cserdít.

- Adja el kend nekem azt a gyereket, megveszem jó pénzen.

A szegény ember nem akarta. De akkorra Jankó is odament, biztatta az apját, hogy csak adja el, majd visszaszökik ő nemsokára. Így hát megalkudtak egy véka aranyban, ezüstben. A szegény ember - aki most már gazdag ember lett - befogta a hat címeres ökröt a szekérbe, rá­tette a sok kincset, hazament. Olyan úr lett, mint egy kis király. Az úr pedig papirosba gön­gyöl­gette Jankót, beletette a dolmánya zsebébe, hazavitte. Otthon meg se nézte, hanem papi­rostul beletette egy kis arany ládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb rézbe, aztán mindegyik ládát bezárta hármas zárral. Másnapra aztán összehívta a tengersok vendéget, nagy dinom-dánomot csapott. Mikor vége volt az ebédnek, behozta a hármas ládát, mondta, hogy ő most mutat valami furcsát, amilyet még soha sem láttak. Bámultak a vendégek a ládára, mint a borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből? A házigazda lassan kinyitogatta egymás után a zárakat, kivette a kis papirost, elkezdte kifelé göngyölgetni. Csak göngyölgeti, csak göngyölgeti, egyszer csak szétesik a papiros, az úrnak kezében marad a - nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös volt, szégyelte is magát. De hiába, arról már nem lehetett tenni.

Babszem Jankó pedig, aki még az úton kiszökött volt a papirosból, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Egyszer előtalált tizenkét szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy kátyú­ban megfeneklett. Sehogy se tudták kihúzni, pedig huszonnégy ökröt is fogtak bele. Jankó is odamegy, mondja, hogyha neki annyi vasat adnak, amennyit elbír, kisegíti a szekeret. Az em­berek megígérték neki; gondolták magukban, hogy ez bizony egy jó nagy szeget sem bír el. Amint az alku megvolt, megfogta Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a sárból, mintha ott se lett volna. Azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindnyájáról leszedte a vasat, mind a vállára vette, avval ballagott, mintha teher se volna rajta. Az emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólani a nagy bámulás miatt. Csak tátották a szemüket, szájukat, s mire aztán eszükre jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt. Üthették bottal a nyomát.

Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz. Arra ráparancsolt, hogy neki abból a száz mázsa vasból csináljon buzogányt. De jó erősen megcsinálja, mert neki olyan imilyen-amolyan munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta. Mikor készen volt, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé. Avval bement, hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány. Bement három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát két felé volt esve. Megint ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a kovács. Mikor készen volt, megint felhajította. Jankó megevett egy véka lisztből készült gombócot, megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó pohár bort megitta, akkor esett le a buzogány. Lefúródott hat ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve. Megint ráparancsol a kovácsra, csinálja meg jobban, mert ha most is kettéreped, akkor jaj neki! Összeforrasztotta a kovács. Mikor kész volt, megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak bírta, avval bement aludni. Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment. Éppen akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézegette, hát nem volt semmi baja.

Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország ellen. Amint ment, mendegélt, előtalált tizenkét zsiványt. Azok elébe állottak nagy fennyen, hogy majd így fosztják, úgy fosztják ki. De Jankó sem ijedt meg a maga árnyékától. Rálegyintett a haramia vezérre a buzogány nyelével, a vezér elnyúlt, mint egy béka. Nem evett többet az Isten kenyeréből. Megijedt erre a többi zsivány, térdre estek Jankó előtt, hogy csak életüknek kegyelmezzen meg, őt választják vezérüknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta, mire aztán megitták az áldomást.

Még aznap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó bebútt a kamra ablakán, kinyitotta az ajtót, avval elkezdett kifelé hányni mindent, amit csak a kamrában talált: egész oldal szalonnát, disznóhúst, egy-egy zsák búzát, de amellett ordított torka szakadtából:

- Nesztek szalonna, nesztek búza, nesztek disznóhús!

Hiába csitították a betyár-pajtásai, hogy ne kiabáljon! Mindegy volt neki, még annál jobban kiabált. A nagy lármára felébredt a gazda meg a sok béres, kocsis. A betyárok megijedtek, elszaladtak, ott hagyták Jankót. Ez aztán szegény, mit csináljon? hová bujjék, hogy meg ne lássák? Ott volt egy nagy korpás zsák, abba ugrott bele s meghúzta magát a korpa közt. Az emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, aki a kamrában volt. Hogy aztán nem találták - mert egyiknek sem jutott eszébe, hogy a korpa közt keresse - hát csak megint lenyugodtak. Hanem az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a tehénnek is. Tele merített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.

Itt mi történt, mi nem - tudom, úgy is kitalálnák, de csak mégis elmondom: Jankó is közibe keveredett annak a korpának, amit kivitt a béres, megette a tehén.

Másnap a szolgáló, mikor fejni akart, rálegyintett a tehénre.

- Farta te!

Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:

- Csak azért se farta te!

Megint szól a szolgáló:

- Farta te!

Megint kikiált Jankó:

- Csak azért se farta te!

Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé, szénatartóba, jászolba, sehol sem lát senkit. Még egyszer szól a tehénnek:

- Farta, bocikám!

- Csak azért se farta, bocikám!

De már annyi bátorsága csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is ott maradjon. Szaladt a gazdához.

- Gazd’uram! gazd’uram! jöjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány, mind az istállóban van!

Kimegy a gazda, nézeget széjjel, nem lát semmit. Szól a tehénnek ez is:

- Farta te!

Kikurjant Jankó is:

- Csak azért se farta te!

- No már itt - gondolja a gazda - csakugyan nem jól megy a dolog, itt boszorkánynak kell lenni. - Felkap egy seprüt a bal kezébe, egy másikat telehint sóval, keresztbe fekteti a kü­szöbön, egy koszorú hagymát az ajtó sarkára akaszt; avval elkezdi a seprüvel verni a tehenet.

- No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!

De biz az a sok munka mind kárba veszett, mert akármint verték a tehenet, Jankó csak nem tágított, mindig kiabált. Utóljára mit volt, mit tenni? le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belét meg odaadták egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyópartjára, mossa ki. Kivitte a szolgáló, elkezdte darabolgatni a beleket egy éles késsel.

Amint ott darabolgatja, észreveszi ám Jankó is, hogy késsel forgolódnak körülötte. Uccú! neki se kellett egyéb, megijed, elkiáltja magát a sok pacal közül:

- Meg ne szúrj te!

A szegény szolgáló majd hogy hanyatt nem esett ijedtében. Elhajította a belet, futott haza, amint csak az Isten futnia engedte, s elmondta, hogy ő többet hozzá nem nyúl annak a tehén­nek semmijéhez, ha mindjárt felakasztják, vagy kerékbe törik is, mert akörül minden olyan ördöngös. Úgy tele van ördöggel, boszorkánnyal, hogy még olyat senki se hallott. De hisz ő többet hozzá nem nyúl egy újjal sem; nem ő!

A belet pedig, ami ott maradt a vízparton, egy kódorgó, éhes farkas megette Jankóval együtt. El volt aztán Jankó szép csendesen a farkas gyomrában. Hanem két-három nap múlva únni kezdte a dolgot: „Nem jól megy ez így sehogy; ki kellene innen valahogy jutni.” De hiába volt minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, mint Bertók a csíkban, amúgy könnyű szerrel biz onnan ki nem jöhetett. Mit csináljon? mit csináljon? Holta napjáig csak nem ma­rad­hat a farkas gyomrában! Utóljára azt gondolta ki, hogy elkezdett kiabálni, mint akit nyúznak:

- Elébe a farkasnak, elébe a farkasnak!

A farkas se vette tréfára a dolgot, megijedt a nagy kiabálástól, elkezdett szaladni. A farkát a lába közé csapta, nyargalt, amint csak bírt. De mentől jobban vágtatott, annál jobban kiabált Jankó. A farkas nem mert megállani, azt gondolta, mindenütt nyomában van vagy ötven vadász, olyan nagy ordítozást vitt végbe Jankó. Szaladt, szaladt, míg a lába bírta, hanem egyszer aztán csak felfordult, végig nyúlt a földön, búcsút vett az árnyékvilágtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a sátorfáját, kimászott a döglött farkas száján. Szétnézett, hogy melyik sarkán lehet a világnak? Hát mit látott? Nem mást, mint egy szép palotát. Nem igen gondol­kozott sokáig, felment bele, hogy akárki lakik ott, megtudakolja tőle, melyik szeglete ez a világnak? Akkor aztán, ha ezt megtudja, vagy csá’ vagy hajsz, elindul valamerre.

Felment hát a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy cifra szobába. Hát ott látta az apját meg az anyját egymás mellett ülni a nagy uraságban. Megörült ő is, de még azok is. Elmondták neki, hogy abból az egy véka aranyból-ezüstből gazdagodtak így meg.

- De most már, kedves gyermekünk, ne is menj sehova, menjünk együtt, éljünk együtt holtunk napjáig.

Jankó is beleegyezett, otthon maradt. Tán még most is élnek a nagy uraságban, ha meg nem haltak.

 

Az őzike.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegy ember meg egy özvegy asszony. Az özvegy asszonynak nem volt egy csepp gyermeke sem. Egyszer, hogy hogy nem, rágondolta magát az özvegy ember, elvette az özvegy asszonyt.

Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte őket, soha jó szemet se vetett rájuk. Utóljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kis leányka már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kis fiú. Sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjtszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyá­ban, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem; hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kis lány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.

Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek; egész nap mindig előttük állt a sok dió, akkor ették, mikor nekik tetszett. De még rájuk is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek. A mostohájuk is mindig lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit elibük tettek. Egyszer a kis lány megint nem aludt egy éjtszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:

- No, apjuk, szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket. Holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután azután - úgy is vasárnap lesz - megöljük, nagy dinom-dánomot csapunk belőlük.

Úgy is lett. Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tűzhöz, hogyha majd felforr, megfüröszti őket benne. Hanem a kis lány sem állhatta tovább, félrehítta a kis öccsét, el­mondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kis gyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De az anyjuk mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogyse tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lugzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kis fiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utcára. Az asszony restelt utána menni, a kis leánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! a kis leány is kiszaladt, utólérte az öccsét. Hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.

Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kis fiú meg­szomjazott. Azt mondja a kis lánynak:

- Jaj édes kis testvérem, de ihatnám!

- Elég baj az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatsz.

Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel. Nagyon megörült a kis fiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.

A kis fiú szót fogadott, nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel. Azt mond­ja a kis fiú:

- De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom, már ebből iszom.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd rókává változol.

Megint szót fogadott a kis fiú, megint nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kis fiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kis fiú:

- De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.

- Ne igyál, édes kis öcsém, mert majd őzzé változol.

A kis fiú nem hallgatott reá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízből s menten őzikévé változott. Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak? De biz már azon nem lehetett segíteni.

A kis leány aztán leszakította a kötője madzagját, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az őzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva. Egyszer rájuk esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek nagyon az éjtszakától. Egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kis leány egy nagy lyukat vájt, odabujtak mind a ketten. Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutya-csaholást hallanak. Nagyon megijedtek az istenadták; úgy összebujtak, mint a szegény ember malacai.

Hát éppen a király vadászgatott arra. Annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, miért ugat a kutya? De ő sem látott semmit.

- Már pedig - gondolta magában - akárhogy mint, de itt valaminek lenni kell. - Bekiált a lyukon:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király:

- Ki van, mi van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.

Erre aztán nagyon megijedt a kis leány, kibujt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét is. A király kérdezte, hogy került, mint került oda? A kis leány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kis öccse őzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kis leány, hazavitte a kis őzikével együtt s ráparancsolt az egész háza-népére, hogy jól bánjanak velük.

Fel is nevelkedett a kis leány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta. A kis őzike pedig mindig ott settenkedett körülötte.

Egyszer - hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani - beleszeretett a király a leányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak; Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni? elbúcsúztak egymástól nagy sírások, rívások közt s elindult a király a háborúba.

Volt neki egy régi öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg ő odalesz. Hej pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt akarta elvétetni a királlyal. Örült a vén asszony, mikor rábízta a király a feleségét; gondolta magában, hogy majd elteszi ő ezt láb alól.

Jó idő múlva a király elmenetele után, egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az isten a királynét. Azért még jobban irígykedett rá a gazdasszony.

Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. Amint ott nézegetik a szép kis halakat, a gazdasszony megkapta hátulról a királynét s belelökte a vízbe.

A királyné elmerült. De nem fulladt bele, hanem szép arany kacsává változott. Ezt azonban a gazdasszony nem vette észre; azt gondolta, hogy belefulladt. Visszament a palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.

Eközben bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget s hazament nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az őzike éppen most lökte bele a királynét a halastóba - olyan folyvást hazudott, mintha írásból olvasta volna - még azt is elmondta, hogy történt. A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövő vasárnap meg kell ölni.

A szép királynénak pedig - aki arany kacsa képében uszkált a tóban - sehogy sem volt nyugta; mindig a kis fiú után vágyódott a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen meg­fü­rösztötte, bepolyázgatta a kis fiát, lefektette a bölcsőbe. Azután odament az urához azt végig-végig siratta. De sirathatta azt akármennyit, nem ébredt az fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutóljára a kis öccse, a kis őzike vackához ment:

- Élsz-e még, kis öcsém?

- Élek bizony, kis néném; arany kés torkomnak, arany bödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Második este megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kis fiát, végig-végig siratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételbe. Legutóljára megint a kis öccse, a kis őzike vackához ment:

- Élsz-e még, kis öcsém?

- Élek bizony, kis néném; arany kés torkomnak, arany bödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét. Már köszörülték is neki a kést. Akkor azt a kegyelmet kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt négyszem közt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a kis őzike azt kérdezte tőle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.

- Jaj felséges király - felelt az őzike - azért nem ébred fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételbe, mert tudja, hogy idejár a nénikém aranykacsa képében.

A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:

- No Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?

- Meg én, felséges király gazdám. Hát mi lenne az?

- Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt. Ezért, meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te avval ne gondolj.

Megigérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki megegye, a kocsis se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestűl, mindenestűl. A gazdasszony, majd hogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista avval nem gondolt.

No ez eddig megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen. Addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna. Akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Evvel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.

Egyszer szép csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az arany kacsa. Gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt. Megfürösztötte a kis fiát, be­pólyálta, lefektette, azután odament az urához, hogy majd végig-végig siratja. De a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta. Pista is lekapta a kaptárt a gyertyá­ról, mindjárt világos lett. Többet nem volt menekvése a szép királynénak.

Másnap nagy lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverő kállai kettőst.

A vén gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király s kiszegeztette a város négy sarkára.

A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyüjtötte a világ valamennyi or­vosát, doktorát. Azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utóljára csakugyan átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.

 

A medve és a farkas.

Medve: Jó reggelt, farkas koma!

Farkas: Nekem ugyan nem jó, de azért fogadj Isten!

Medve: De szomorú vagy; tán bizony megéheztél, hogy olyan csikasz a horpaszod? De nini, te véres vagy, mi bajod esett?

Farkas: Jaj, komám, én pórul jártam. Nagyon megéheztem és kaptam magam, bementem a faluba egy kis eledelt szerezni. Amint egy bárányt el akartam csípni, a kutya elkezdett ugatni, csaholni. Kiugrik erre az ember és fényes farkával, amit ő baltának nevez, úgy elpáholt, hogy alig tudtam az irhámat tovább cipelni.

Medve: Sokat hallom én azt az embert emlegetni. Csak találkozhatnám egyszer vele, úgy összetépném, mint ezt a galagonya-bokrot.

Farkas: Telhetik kedved benne. Gyere el holnap reggel hozzám, mutatok én neked embert.

El is ment másnap korán reggel a medve a farkashoz. Azután az országút mellett egy bokor mögött lesbe állottak.

Csak várnak, csak várnak, egyszer csak arra jön egy gyermek.

Medve: Hát ez az ember?

Farkas: Nem, ez csak lesz.

Csak várnak, csak várnak, egyszer csak arra jön egy vén koldus.

Medve: Hát ez az ember?

Farkas: Nem, ez csak volt.

Csak várnak, csak várnak, egyszer csak arra jön egy huszár.

Medve: Hát ez az ember?

Farkas: Ez már talpig ember.

Most a medve kiült az országút kellő közepére és elállta a huszár útját. A farkas pedig a bokorban maradt, onnét nézte az egész dolgot.

Amint a huszár meglátja a medvét az út közepén, előveszi a pisztolyát és kétszer is rálő. Mind a két lövés talált, mert a mackó ugyancsak megrázkódott belé. De azért fel se vette, csak ott maradt ültő helyiben. A huszár se veszi tréfára a dolgot, kirántja a fényes kardját s innen is, túl is úgy megszabdalja medve uramat, hogy egészen vérbe köpülve fut a közeli erdőbe. A huszár nem űzhette tovább, mert sietős volt az útja, nagy pecsétű levelet vitt.

Egy hét múlva, mikor már félig-meddig kiheverte a medve a bajt, találkozik vele a farkas.

Farkas: No, komám, most már csak elhiszed, hogy az ember a legerősebb állat?

Medve: Vagy akarom, vagy nem, el kell hinnem. Hanem soha világ életemben én olyan furcsa állatot nem láttam, mint ez az ember. Legelőbb is, mikor vagy harminc lépésnyire volt tőlem, mint a vadmacska, úgy a szemem közé fujt, hogy még a bőröm is borsódzott tőle. Aztán, mikor közel jött hozzám, avval a fényes nyelvével úgy megpofozgatott, hogy szinte meg­haltam belé.

 

A vadgalamb és a szarka.

Tudod-e, miért nem ért a vadgalamb a fészekcsináláshoz? miért rak olyan hitvány fészket, amely csak néhány szál száraz ágból van összetákolva?

Elmondom én.

A vadgalamb a szarkát kérte meg, tanítsa meg őt a fészekrakásra, mert ebben a szarka igen nagy mester. Olyan fészket tud csinálni, hogy ahhoz a héja, ölyű hozzá nem fér. A szarka szívesen elvállalta a tanítást s fészekrakás közben, míg egy-egy galyat a helyére illesztett, mindig mondogatta a maga módján:

- Csak így, csak úgy! csak így, csak úgy!

A vadgalamb erre mindíg azt felelte:

- Tuudom, tuudom, tuudom!

A szarka elhallgatta azt egy darabig, de utóljára megharagudott. „Ha tudod, csináld!” s ott hagyta a fészket fele munkájában.

A vadgalamb azóta sem tudott ebből a mesterségből többet megtanulni.

 

A kis kakas kitúrta a sövényt.

Egyszer elment egy kis kakas a sövény alá kapargálni. Addig-addig kapargatott, míg a sövény ki nem dűlt. Rászáll egy szarka a kidűlt sövényre s azt kérdezi tőle:

- Ugyan, sövény, mi lelt téged? Még tegnap milyen szépen állottál itt!

- Jaj, szarka koma - feleli a sövény - kijött a kis kakas alattam kapargálni; én kidűltem bánatomban.

- No, akkor én meg kitépem a szép farkam - feleli a szarka s csakugyan ki is tépte a szép farkát. Azután rászállott egy diófára. Csodálkozott a diófa, hogy olyan kusza a szarka, meg­kérdezi tőle:

- Mi lelt téged, szarka koma? Még tegnap oly szép farkad volt, ma meg egészen kusza vagy!

- Jaj, édes komám - feleli a szarka - kiment tegnap a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidűlt bánatában, én meg szép farkam kitéptem.

- Akkor én is lenyesem a szép galyamat - feleli a diófa. És csakugyan le is nyeste a szép galyát.

Délfelé a nagy forróságban odamegy egy őz a diófa alá pihenni. Látja, hogy a diófa egészen kopasz. Megkérdezi tőle:

- Mi lelt téged, szép diófa? Még tegnap oly szép galyad volt, ma meg egészen kopasz vagy.

- Jaj, kedves kis őzem - felel a diófa - kiment tegnap a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidűlt bánatában; szarka szép farkát kitépte; én lenyestem galyam, ágam.

- Én pedig megölöm a két szép fiamat - felel az őzike. Meg is ölte mind a kettőt. Búsult, búsult aztán az őzike. Egyszer megszomjazott, elment a kútra vizet inni. Csodálkozott a kút, hogy magában jön az őzike, mert máskor a két szép kis fiát is elhozta. Megkérdi hát tőle:

- Hogy van az, hogy ma csak egyedül jössz, őz koma? Hol hagytad a két szép fiadat?

- Jaj, kút koma - felel az őz - kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidűlt bánatában; szarka szép farkát kitépte; fa lenyeste ágát, galyát, én pedig megöltem a két kis fiamat.

- Úgy én is vérré változtatom tiszta vizemet - felelt a kút. S úgy is lett. Mikor Sára, a szolgáló, egy dézsával a kútra ment, kérdezi a kutat:

- Ugyan, kedves kutam, hogy van az, hogy ma tiszta víz helyett vér van benned?

- Jaj, Sára néném - felelt a kút - kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidűlt bánatában; szarka szép farkát kitépte; fa lenyeste ágát, galyát; őz megölte két kis fiát; bennem meg a víz vérré vált.

- Én meg szétverem fejemen a dézsát. Szét is verte, úgy ment dagadt fejjel az asszonyához. Mindjárt kérdezte az asszonya:

- Mi lelt téged, Sára lányom?

- Jaj, édes néném asszony - feleli Sára - kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidűlt bánatában; szarka szép farkát kitépte; fa lenyeste ágát, galyát; őz megölte két kis fiát; kútban a víz mind vérré vált; én meg szétvertem a fejemen a dézsát.

- Én pedig falra kenem a kovászomat! - Éppen akkor akarta a kovászt dagasztani, de mégis a falra kente. Látja az ura, amint hazajött este, hogy a kovász mind a falra van kenve, kérdi a feleségétől:

- Hát te megbolondultál, kedves feleségem, hogy a falra kented azt a sok szép kovászt?

- Jaj, kedves férjem uram, kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidűlt bánatában; szarka szép farkát kitépte; fa lenyeste ágát, galyát; őz megölte két kis fiát; kútban a víz mind vérré vált; Sára lányom szétverte a fején a dézsát; én meg mind falra kentem a kovászt.

- Úgy én meg leborotválom a szép szakállam. - És csakugyan le is borotválta. Nemsokára hazajött a legény fiuk is, látja, hogy az apja úgy le van koppasztva, mint a leforrázott csirke. Megkérdezi tőle:

- Mi lelte kendet, édesapám uram?

- Édes fiam, nagy baj történt. Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidűlt bánatában; szarka szép farkát kitépte; fa lenyeste ágát, galyát; őz megölte két kis fiát; kútban a víz mind vérré vált; Sára lányom szétverte a fején a dézsát; édesanyád falra kente a kovászát; én pedig leborotváltam a szép szakállam.

- Jól van - mondja a legény - én meg levágom a négy ökrünk lábát! - Avval fogta a fejszét, kiment az istállóba s mindjárt elvágta az egyik ökör első lábát. Már a másodikat is akarta vágni, de egy katona éppen arra ment, az rákiáltott:

- Elment az eszed, te legény, mit csinálsz avval az ökörrel?

- Jaj, édes katona uram, kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidűlt bána­tában; szarka szép farkát kitépte; fa lenyeste ágát, galyát; őz megölte két kis fiát; kútban a víz mind vérré vált; Sára néném szétverte fején a dézsát; anyámasszony falra kente a kovászát; édesapám mind lenyeste szép szakállát; én pedig levágom a négy ökrünk lábát!

- Le ám az eszed világát! - kiáltott a katona s úgy megkardlapozta a legényt, hogy alig bírt bemenni a házba. A katona pedig elhajtotta a négy ökröt a vásárra, eladta. Mint kiszolgált katona megházasodott, az árából nagy lakodalmat csaptak. Most is élnek, ha meg nem haltak.

 

A kakas meg a jérce.

Volt egyszer egy asszonynak egy kakasa meg egy jércéje. Egyszer ezek elmentek eprészni és megfogadták, hogy amit találnak, megosztoznak rajta. Aztán elváltak egymástól és befelé mentek az erdőbe. A jérce aztán, amint keresgélt, talált egy szem epret és megette.

Mikor összekerültek, kérdezi a kakas: No, mit találtál?

- Egy szem epret.

- Hol van?

- Megettem.

Megharagszik erre a kakas, kivágja a jérce begyit, kiveszi belőle az egy szem epret, aztán megeszi.

Hanem mikor hazafelé ment, megijedt, hogy no most kikap az asszonytól azért, amit tett. Aztán meg is sajnálta a jércét.

Elfutott tehát a vargához fonalért, amellyel a jérce begyét bevarrhassa. De a varga azt mondta, hogy hozzon neki elébb sörtét a disznótól.

El is ment a kakas a disznóhoz. De az meg azt mondta, hogy hozzon neki a cséplőtől zabot.

De a cséplő sem adott, hanem azt mondta, hogy hozzon neki a gazdasszonytól lepényt.

Elment a kakas a gazdasszonyhoz lepényért. Ez meg azt mondta, hogy hozzon neki elébb tejet a tehéntől.

Elment a tehénhez is. De ennek meg fű kellett a rétről.

Szaladt a kakas a rétre, kért tőle füvet. A rét addig nem adott, míg esőt nem kér az Istentől.

A kakas aztán kért esőt. Az Isten adott is esőt. Futott most visszafelé nagy örömmel:

Isten nekem esőt át, Esőt adom rétnek; Rét nekem füvet ád, Füvet a tehénnek; Tehén nekem tejet ád, Tejet az asszonynak;

Asszony nekem lepényt ád, Lepényt a cséplőnek; Cséplő nekem zabot ád, Zabot a disznónak; Disznó nekem sörtét ád, Sörtét a vargának.

Varga nekem fonalat ad, hogy bevarrhassam a begyit a jércének, amely majd megdöglik.

Azután bevarrta a jérce begyit s megint jó barátok lettek.

 

A farkas-tanya.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy récét. Azt kérdi tőle a réce:

- Hová mégy, tojás koma?

- Megyek világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek, mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

- Hová mentek, réce koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.

- Hová mentek, kakas koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

- Hová mentek, tű koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.

Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájuk esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Kiki lefeküdt a maga helyére. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A réce meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:

- Phű-phű de idegen szagot érzek! Ki mer bemenni?

Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, nem fél ő semmitől.

Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, hol mi áll. Legelőször is a kandalló tetején kereste a gyujtófát, hogy majd mécset gyujt. De a kakas meg a réce elkezdtek lármázni.

Akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant.

Szaladt a dézsához mosakodni. Ott meg a rák csípte meg ollójával. Azután szaladt a törülközőhöz. Ott meg a tű szúrta meg.

Nagy ijedten a ház közepére ugrik. Ott a ló rúgja oldalba.

Amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte.

Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg. Szaladt a többi farkasokhoz:

- Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög, mind odabent van.

Nyúlok a hamuba,          Meglőnek puskával.            Futok a dézsához,           Megvágnak ollóval.            Kapkodok kendőhöz,      Banya szúr tűjével. Futok ajtó mellé,     Kilöknek lapáttal.

Szaladok pitvarba,     Vesznek vasvillára! Egy kiált: Hep hep-hep!     Más ordít: Add feljebb! Akkor nagyot estem,     Bezzeg jaj volt nekem!

Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

 

A kóró és a kis madár.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megúnta magát, rászállt egy kóróra.

- Kis kóró, ringass engemet!

- Nem ringatom biz én senki kis madarát!

A kis madár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.

- Kecske, rágd el a kórót!

Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast.

- Farkas, edd meg a kecskét!

Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut.

- Falu, kergesd el a farkast!

Falu nem ment farkas-kergetni, a farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy tüzet.

- Tűz, égesd meg a falut!

Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy vizet.

- Víz, oltsd el a tüzet!

Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy bikát.

- Bika, idd fel a vizet!

Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy furkót.

- Furkó, üsd agyon a bikát!

Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy férget.

- Féreg fúrd ki a fúrkót!

Féreg nem ment fúrkót fúrni, fúrkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy kakast.

- Kakas, kapd fel a férget!

Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.

Ha még akkor sem ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

A farkas és a sas

Kérte a farkas a madarak királyát:

- Taníts meg engem röpülni!

- Óh, csak fogódzkodjál a farkamba, mondja a sas.

Hát a farkas belefogódzott a farkába, aztán vitte felfelé. Mikor már jó magasan voltak, kérdi a sas a farkast:

- Farkas koma, látod-e még földet?

- Még látom.

Megint viszi felfelé, megint mondja a sas:

- Farkas koma, látod-e még a földet?

- Még látom.

Mennek följebb; megint mondja:

- Látod-e még?

- Nem látom.

Erre azt mondja neki a sas:

- No hát ereszd el a farkamat!

Eleresztette, aztán ment lefelé. Nagyon örült a farkas, hogy ilyen sebesen repül. Azt mondja egy tuskónak:

- Kelj előlem, te szenes tuskó, mert agyon ütlek! Kelj előlem, te szenes tuskó, mert agyon ütlek!

De biz a szenes tuskó nem ment el előle. Rávágódott a farkas, menten szörnyet halt.