Volt a világon, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt egy jó modú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy lyánya.
Egyszer oda, ment egy szép fiatal legény másod magával ház-tűz nézni.
Mindjárt kinálták őket tyúkkal-kalácscsal, borért is leküldte az ember a
lyányát a pinczébe. Lement a lyány elkezdte vigyázni, hogy melyik a
legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott
vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő a pincze egyik
oldalához támasztva. Elgondolkozott a lyány hogy ő érte most itt vannak
a ház-tűz nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, annak
ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fiu egyszer le talál szökni a
pinczébe, csak ott ugrál csak ott ugrál a káposztás kő körül, a
káposztás kő eldől, a kis fiut agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön?
Ezen a lyány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sirt.
Már oda fent nem győzték várni, leküldte hát az ember a feleségét
is:,,Ugyan anyjuk, eredj le már, nézd meg mit csinál az a lyány ennyi
ideig abban a pinczében, tán a bort folyatta el, azért nem mer
feljönni.’’
Lement az asszony, látja, hogy ott sir a lyánya az ászkon:
– Hát téged mi lelt, hogy olyan keservesen sirdogálsz?
– Hogy ne sirnék édes anyám, mikor igy meg igy elgondoltam jövendőbeli
állapotomat. Avval elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony a
mint ezt meghallotta, leült a lyánya mellé, ő is rákezdte a sirást.
Nagyon megharagudott már oda fönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás
nélkül.
– Ejnye szedte-vette teremtette, már bizonyosan a bort folyatták el, már
csak megnézem, hova vesztek?
Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az
ember sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt?
– Hát ti ebadták, mit sirtok-ritok? mi bajotok esett ilyen hirtelen?!
– Jaj kedves apjukom, hogy ne sirnánk-rinánk – felelt rá az asszony –
mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!
Itt elbeszéltek neki mindent, s úgy annyira elkeseritették, hogy az is
közibük ült, segitett nekik a sirásban.
A kérő se’ győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a
pinczébe. Soh’se tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit
sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték
neki. A kérő csak kicsibe mult, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jó
izűt nevetett.
– No – azt mondja – még ilyen bolond embereket nem láttam, hanem most
elindulok, addig megyek, mig három ilyen bolondra nem akadok, mint
kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek
lyányát, ha az Isten is ugy akarja.
Elindult a legény, azokat ott hagyta a pinczében, hogy sirjanak mig
nekik tetszik. Ment aztán mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy
embert, a ki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni;
közelebb megy hozzá, megszólitja:
– Hát kend atyafi mit csinál avval a dióval?
– Én bizony nagy munkában vagyok, már fél esztendő óta mindég hányom ezt
a diót, de sehogy se’ tudom felhányni, szegény ember vagyok, de adnék
annak az embernek 300 forintot, a ki valami módon felszállitaná.
– No hát majd felszállitom én, – mondja a kérő – avval elővett egy
vékát, fél óra alatt mind felhordta a diót, mindjárt megkapta a 300
forintot, tovább ment vele.
– No – gondolta magában – akadtam már egy bolondra.
Megint ment mendegélt, talált egy embert. Csak nézte csak nézte, hogy
mit csinál? de sehogy se’ tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő,
avval hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, a melyiknek nem volt
ablaka, csak egy kis lyuk forma ajtója; oda megy hozzá, megszólitja:
– Jó napot adjon isten földi, hát miben fáradozik kend?
– Fogadj Isten atyafi; hát biz én a tavaszszal lesz esztendeje, hogy ezt
a házat csináltattam, nem tudom miféle Isten csudája, hogy olyan sötét,
csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se’ csinál neki,
én meg mióta készen van, mindég azt csinálom, hogy hordom bele a
világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnák
is 300 forintot annak az embernek, a ki világossá tudná tenni.
– No majd világossá teszem én – mondta rá a legény – elővett egy
fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette,
mindjárt világossá lett a ház, a legény megkapta itt is a 300 forintot,
avval ezt is ott hagyta.
– No – gondolta magában – akadtam már második bolondra is.
Megint ment mendegélt, talált egy asszonyt a ki a kis csirkéit erővel
dugdosta volna egy kotló alá. Megszólitja a legény:
– Hát kend néném asszony amit csinál?
– Biz én öcsém ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól
félek, hogy ha szerte szélyel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja,
de sehogy se’ tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől
kibúvik; adnék is 300 forintot annak az embernek, a ki jó tanácsot tudna
adni, hogy mitévő legyek velök.
– Én megmondom néném asszony: soh’se dugdossa kend azokat a csirkéket a
kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi
őket.
Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt od’adta a legénynek
a 300 forintot, az is megörült neki, mindjárt visszaindult.
– No hála Istennek – gondolta magában – megtaláltam mind a három
bolondot.
Mihelyt haza ért, mindjárt elkendőzte a lyányt, két hét mulva a
lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak
annyit, hogy lett nekik egy kis fiok, vettek is neki ködmönt, hanem
azért a káposztáskő nem ütötte agyon, még most is boldogul élnek, ha meg
nem haltak.
