A LONCSOS MEDVE
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl egy kis gyerek. Ez a kis gyerek egyszer kiment az erdőre s felmászott egy nagy körtefára s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. A mint eszegelődik, hát arra jön a loncsos medve; – nem tudom, hol járt, hol nem, csakhogy a hátán egy üres zsák volt; – a mint a kis gyermeket meglátta, oda ment a fa alá s azt mondta neki:
– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
– Nem adok biz’ én, mert le rántasz.
– Dehogy rántalak, dehogy! nem én bizony, csak adjál!
Az hát szakitott egy szépet, nyujtotta le neki, de a loncsos medve megkapta a karját, lerántotta s beletette a zsákjába. A kis gyerek sirt, rítt, de biz’ a nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Utközben a medvére ráért a szüksége, letette hát a zsákot s elment dolgára messzire egy árokba; a mint ezt észre vette a kis gyerek, a bécsi bicskájával kihasitotta a zsákot, tele tömte tégladarabokkal meg szervián tüsökkel, maga pedig odább állott. – Mikor a loncsos medve dolgát végezve visszajött az árokból, hátára vette a zsákot s vitte egyenest haza felé; egyszer csak szúrni kezdi valami az oldalát, sziszszent egyet kettőt, aztán azt mondja:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert megtürücsköllek!
Csak mén, csak mendegél, egyszer csak még jobban szúrják az oldalát, azt mondja hát megint:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert majd meglásd, megtürücsköllek!
De beszélhetsz a kő bálványnak, rá se hederit az. Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát; azt mondja hát harmadszoriban is:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert bizony megtürücsköllek!
Most se ért semmit a szó, azért csak szúrták az oldalát; mikor aztán már elfogyott a tűröm olaja, levetette a zsákot a válláról s úgy megtürücskölte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette s vitte, vitte hazafelé; mikor aztán haza ért, azt mondja a szolgálójának:
– Eredj te szolgáló, hord tele a nagy üstöt vizzel, gyujts alá, melegitsd fel jól!
No jól van, a szolgáló hát tele hordta a nagy üstöt vizzel, tüzelt erősen a katlan alá; mikor felforrt a viz, a loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy húll belőle ki a dirib darab kő meg a szervián tüsök, hogy szeme szája elállt bele.
– No még igy sohase jártam! – azt mondja; avval hátára véve az üres zsákot, elindult; ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, mig vissza nem ért abba az erdőbe. Hát a kis gyerek már megint ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával amúgy istenigazába; a mint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént oda ment a fa alá s azt mondta a kis gyereknek:
– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
– Nem adok biz’ én, mert lerántasz!
– Dehogy rántalak! nem rántalak biz’ én, csak adjál!
A kis gyerek szakitott hát, oszt’ lehajitotta.
– Oh te kis gyerek! mondja neki a loncsos medve, nem azt mondtam én, hogy hajits, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
Addig kunyorált, árguválódott hát ott a fa alatt, hogy a kis gyerek szakajtott egy szép körtét s azt nyujtotta lefelé a medvének, az pedig megkapta a karját, lerántotta s beledugta a zsákjába, avval fölkapta a hátára, vitte, vitte hetedhét országon keresztül haza felé.
A loncsos medvére útközben megint ráért a baj, de most volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek; azért mikorra haza ért, nemcsak a zsákja, de, – tisztesség nem esik mondván, – a gatyája is tele volt. Megparancsolta azután a szolgálójának, hogy a kemenczét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kis gyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.
A szolgáló hát sok fát hordott be, azzal úgy felfűtötte a kemenczét, hogy majd összedőlt; mikor már csak úgy szikrádzott a kemencze feneke, behozta a sütőlapátot, oszt’ azt mondta a kis gyereknek:
– Na kis szó’gám, ülj fel erre a sütőlapátra!
A kis gyerek rákuczorodott hát a lapátra, de valahányszor csak be akarta a szolgáló a kemencze száján dugni, mindannyiszor talpra állott.
– Nem úgy, kis gagó, hanem űlj le egészen!
– Oh kedves nénikém! – mondja neki a gyerek, – nem tudom én, hogy’ kell rá felülni, mutasd meg te elsőbb!
A szolgáló nem kérette magát sokáig, rá űlt a lapátra, – de a kis gyerek se volt ám rest, a mint ezt meglátta, hirtelenében megkapta a lapátnyelet s a szolgálót bevetette a tüzes kemenczébe, maga pedig nagy ügygyel bajjal felmászott a kémény tetejébe.
Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szolgálóját; tűvé hegygyé tette az egész udvart, de nem találta sehol; egyszer csak felnéz a kéménybe, hát látja, hogy a kis gyerek oda fenn gubbaszkodik a kémény legtetejében.
– Hogy mentél te oda fel, te kis gyerek?!
– Hát az alfelembe vasnyársat dugtam, oszt’ nagyot ugrottam.
A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de a mint nagyot ugrott, a vasnyárs keresztül szurta, összeszaggatta a hurkáját és meghalt; – a kis gyerek pedig lejött szépen a kéményből és elment haza.