Hol volt, hol nem, a régi időkben egyszer az ölyv és a varjú együtt indultak útnak, találkoztak a rókával, az is csatlakozott hozzájuk.
Mentek, mentek, még mindig csak mentek, addig-addig, hogy nagyon megéheztek. Éppen egy kiszáradt fához értek.
- Róka koma - szólt az ölyv -, azt hiszem, te elő tudnál teremteni valami ehetőt ebből a kiszáradt fából.
A róka fölmászott, s már el is tűnt a fa odvában.
Ekkor az ölyv kezdte törmelékkel betömni az odú nyílását.
- Ölyv testvér - kiáltotta a róka -, mit csinálsz? Kezd nagyon sötét lenni idebent.
- Ó, csak lépcsőt csinálok neked - felelte az ölyv.
De odabent egyre sötétebb lett, a róka már semmit sem látott, jött hát lefelé a lyukhoz. Az ölyv elröppent.
Másnap aztán visszajött.
Kedd, szerda, csütörtök,
három napja csak repülök
- énekelte a betömött odúnál.
Kedd, szerda, csütörtök,
három napja éhen döglök
- felelt vissza a róka az odúból.
Erre az ölyv így szólt magában:
- Még nem jött el az ideje - s azzal ismét elröppent. Három napig távol volt, aztán visszatért.
Péntek, szombat, vasárnap,
itt az ölyv is leszállhat
- kántálta a kiszáradt fánál.
A róka most már alig hallhatóan válaszolt:
Péntek, szombat, vasárnap,
szabadíts ki, nem látlak
- Ó, most már hamarosan vége - mondta az ölyv magában -, ha legközelebb visszajövök, belevájhatom a karmaimat.
Így hát három napra ismét elröppent, s mikor legközelebb visszatért, így szólt:
Hétfő, kedd, szerda,
róka, felelj, felelj, na!
A róka azonban már nem felelt.
- Ó, most már megvan! Már nem is felel, most már megvan! - mondta magában az ölyv, s azzal eltávolította a törmeléket a nyílásból, és bedugta a fejét. A róka csak erre várt, megragadta a nyakát, és húzni kezdte vadul befelé, annyira, hogy mind lekopasztotta róla a tollat. Azóta kopasz az ölyv nyaka mind a mai napig.
Az ölyv meglátogatta barátját, a sirályt. A sirály megmutogatta neki a környéket, az ölyv szerette volna látni, hogy él a sirály.
- Tudod - mondta a sirály -, mi itt, mint afféle rakoncátlan kölykök, folyton csak sürgünk-forgunk, rohangálunk.
Persze a sirály valóban sokat buzgólkodik, hogy életét fenntartsa, az ölyv meg csak várja, hogy valaki meghaljon.
- Mi várjuk a megszabadulást! - mondta az ölyv, azt akarta mondani, hogy a halált.
A legelső kedvező esemény az volt, hogy megdöglött egy tehén.
- Ez remek eledel - mondta az ölyv, és azonnal odarepült, de mivel az eset nemrég történt, a tehén szagát még nem találta megfelelőnek. Elment hát, és várt, de mikor visszatért, látta, hogy az emberek eltemették a tehenet.
- Lemegyek a napsütéses délre - mondta erre az ölyv -, ahol nem temetik el a holtakat.
Ezért ment hát az ölyv délre, ott szeret élni, ahol lustálkodhat. Nem szereti a munkát. Hasonlít azokra az emberekre, akik nem sürögnek-forognak, buzgólkodnak, hanem félnek a munkától, és ott szeretnek élni, ahol lustálkodva is eltengethetik az életüket.
- Miért nem építesz házat? - szólt az ölyvhöz a daru.
- Mire jó az? - kérdezte az ölyv. - Nem érzed, milyen kellemes ez a hűvös szél?
Az ölyv az árnyékban ült, széttárta a szárnyait, hogy átjárhassa a levegő. Így lustálkodott egész nap.
Másnap kora reggel vihar kerekedett. Dörgött és villámlott. Megnyíltak az ég csatornái.
Az ölyv átnedvesedett.
- A legközelebbi derült napon házat építek magamnak - bizonygatta.
Másnap ragyogó napsütésre ébredt. Kellemes, hűvös szél fújdogált.
- Ugyan, mire jó az a ház? - kérdezte, és lustálkodott tovább gondtalanul.
Az ölyv eleséget keresett, de nem talált semmit. Végre megpillantott egy nyulat, amely a tűző déli napon valami hűvös hely után nézett éppen. Az ölyv azonnal leereszkedett mellé.
- Hogy vagy? - kérdezte a nyulat.
- Köszönöm, nagyon melegem van - felelte a nyúl.
- Odafönn hűvösebb van - folytatta az a beszélgetést -, nem volna kedved repülni velem egyet?
- De hiszen odafent közelebb lennénk a naphoz, ott bizonyára még melegebb van - kételkedett a nyúl.
Az ölyv azonban pihentnek és frissnek látszott, úgyhogy a nyúl végül ráállt a dologra. Fölmászott az ölyv hátára, és már emelkedtek is, föl-föl a magasba.
Mikor az ölyv úgy gondolta, hogy a nyúl már eleget hűsölt, ereszkedni kezdett lefelé. Merész ívben bukott alá a magasból, a végén pedig ismét fölkanyarodott, úgyhogy a nyúl lehuppant a hátáról.
Lecsapott rá és megette.
Másnap egy mókust látott, leereszkedett mellé, megkérdezte, hogy érzi magát; mire a mókus azt felelte, hogy nagyon melege van.
- Odafönn hűvösebb van - mondta az ölyv -, nem volna kedved repülni velem egyet?
A mókus tudta, hogy a magas fák ágain fönt hűvösebb a levegő, így hát könnyen ráállt a dologra.
Mikor az ölyv úgy gondolta, eleget hűsölt már a mókus, merész ívben alázuhant a magasból, a végén pedig ismét fölfelé kanyarodott. A mókus a földre huppant, az ölyv lecsapott rá és megette.
Egy kis majom, mindezt látva, másnap, mikor az ölyv ismét körözni kezdett a vidék fölött, előbújt a lombok közül. Az ölyv leszállt mellé, és így szólt hozzá:
- Jó napot, hogy vagy?
- Majd megégek a tűző napon - felelte a majom. - Bár tudnám, hol hűsölhetnék egy kicsit!
- Odafönn kellemesebb az idő - mondta az ölyv -, nem volna kedved repülni velem egyet?
A majom rááll a dologra azonnal, s már emelkednek is, föl-föl a magasba.
Mikor az ölyv úgy gondolta, eleget hűsölt már a majom a hátán, merész ívben bukni kezdett lefelé. A majom azonban rácsavarta a farkát az ölyv nyakára, és jó szorosan meghúzta.
- Megfojtasz! - kiáltott az ölyv.
- Akkor repülj csak egyenesen - felelte a majom -, ma nem eszel majomhúst ebédre!
Majom repül az ölyv hátán,
a magas ég kék határán.
Az ölyv bukna, földre dobná,
de a majom így szól hozzá,
míg farkával a nyakát
szorosan hurkolja át:
- Ide hallgass, ölyv, velem
repülj csak egyenesen!
Fogadom, a gégédre,
nem eszel meg ebédre!
Forrás: A mesemondó szikla
A KOPASZ NYAKÚ ÖLYV KALANDJAI
