A NÖVÉNYEK EREDETE

A KUKORICA EREDETE
Valamikor réges-régen, az idők kezdetén, egy indián férfi egyedül lakott a világ végén, távol mindenkitől. Még nem ismerte a tüzet, és gyökerekből, fakérgekből, dióból tengette életét. Az idők múltával azonban az indián egyre szomorúbb lett, magányosan érezte magát. Megunta, hogy gyökereket ásson ki, és azzal táplálkozzék. Elvesztette étvágyát, és nap nap után csak heverészett álmodozva a napfényben.
Egyszer is éppen heverészett, álmodozott, amikor látta, hogy egy leány közeledik feléje. Elő­ször nagyon megijedt, azonban ahogy közeledett a lány, egyre szebb volt, hosszú szőke haja csillogott a napfényben.
Az indián még sosem látott hozzá hasonló szépséget. Kérve kérte a lányt, hogy lépjen hozzá még közelebb, de a lány elfutott. Szaladt utána az indián, a lány meg egyre távolodott. Az indián leült, és szép éneket énekelt arról, hogy milyen magányos, és kérte a lányt, hogy jöjjön vissza, maradjon vele. Akkor a lány azt mondta:
- Kis ideig veled maradok, amíg csak vissza nem térek a régi hazámba. De mielőtt elhagy­nálak, megajándékozlak, s ajándékom nemcsak neked, hanem a többi indiánnak is örömet hoz majd.
Boldogan éltek egy kis ideig együtt. Egyszer a leány az indiánt egy rétre vitte, ahol nagyon száraz volt a fű, és biztatta, hogy vegyen két száraz faágacskát, és dörzsölje őket egymáshoz. Addig dörzsölte az indián az ágacskákat, amíg szikra szállt ki belőlük, a szikra a fűbe csapott. Így tanulta meg az indián, hogyan kell tüzet csiholni.
A száraz fű gyorsan leégett. Akkor azt mondta a szőke hajú leány: - Mikor leszáll a nap, fogj meg a hajamnál fogva, és vonszolj keresztül a felégett tisztáson.
Az indián férfinak sehogy sem tetszett ez; de a lány tudtára adta, hogy ő nem ember, hanem szellem. Azt is megmondta, hogy ahol a földet érintette, új növény nő majd ki a földből, és az új, növényt az ő szőke haja fonja körül.
Az indián végül is úgy tett, ahogy a leány mondotta, és mai napig is, amikor az indiánok látják a selymes szőke kukoricahajat a kukoricacsövön, tudják, hogy a szép leány nem feledkezett meg róluk, és nem kell többé éhezniök.


A KUKORICA-ISTENNŐ
Gosadaya, a nagy vadász három napon át vándorolt a rengetegben, és kunyhót épített magának. Mikor este nyugovóra tért, mintha sóhajtozást hallott volna.
Egy hatalmas fa derékba törve zuhant le a földre, a többi fa pedig siratta:
- Ó, jaj, derékba tört! A mi hatalmas főnökünk derékba tört!
Aztán csend, mély csend lett, és Gosadaya álomba merült.
Másnap kora reggel szemügyre vette, mi is történt hát, látja ám, hogy egy tölgyóriás hever a földön.
Gosadaya néma áhítattal némi dohányt helyezett el a törzsön, aztán így szólt a körülötte levő fákhoz:
- Együtt gyászolok veletek főnökötök elvesztéséért. Az a tölgy ott lépjen most a helyére!
Ezzel aztán vissza is tért a kunyhójába, hogy hozzákészüljön a vadászathoz.
A szerencse kedvezett neki, kunyhója megtelt hússal, de mikor este nyugovóra tért, újra csak eszébe jutott a sóhajtozás, amit előző ette hallott.
Hirtelen egy férfi lépett a kunyhóba, megállt a tűz másik oldalán, és így szólt:
- Ó, Gosadaya, hálás az én népem neked, hogy új főnököt választottál neki. Jutalmul a vadász­szerencse nem hagy el soha, megvédünk a vad szelek erejétől, lábad biztos lesz a gyökerek és a tuskók között botorkálva, a veszedelmes vadakat pedig elijesztjük utadból.
A férfi eltűnt, és Gosadaya álomba szenderült.
Másnap késő este megremegett a láng a tűzben, Gosadaya hátrafordult.
Egy asszony állt ott. Halkan így szólt:
- Ó, Gosadaya, a Nagy Szellem szívesen fogadta jótettedet, engem küldött, hogy a feleséged legyek.
- Teljesedjék be a Nagy Szellem akarata - felelte a vadász.
Másnap mohával betömködte a kunyhó falait, hogy melegebb legyen. Ott élt aztán asszonyá­val egész télen át, és a vadászszerencse nem hagyta el soha.
Tavasszal aztán így szólt az asszonyhoz:
- Térjünk vissza az én népemhez.
A törzs nagyon örült Gosadaya visszatérésének, összegyűltek a hosszú házban, hogy üdvö­zöljék.
Ez időben az indiánok mit sem értettek még a földműveléshez, a Nagy Szellem azonban kuko­rica- és babmagokat adott Gosadaya asszonyának. Az asszony szétosztotta a magokat a rokon­ságban, és megtanította őket arra is, hogyan kell a növényt fölnevelni. A magok kicsiráztak, a vetés szépen fejlődött, s amikor beérett a termés, Gosadaya felesége arra is megtanította őket, hogyan kell a termést betakarítani, hogyan kell mozsarat és mozsártörőt készíteni az őrléshez, és hogyan kell a lisztből kenyeret sütni.
Az indiánoknak ízlett az új étel, melyet könnyű munkával lehet megszerezni. Az egész törzs nagyon boldog volt.
Telt-múlt az idő, s egy szép napon Gosadaya a faluban hagyta asszonyát, és vadászni indult. Amíg távol volt, öccse érkezett látogatóba, ez a fiatalember nem hallott még az új eledelről.
- Adj, kérlek, ennem valamit - fordult a sógornőjéhez.
- Húsunk nincsen - felelte az asszony -, csak kukoricakenyerünk.
- Miféle étel ez?! - kiáltotta az ifjú dühösen, és a kenyeret a földre dobta.
Az asszony sírva fakadt. Még akkor is sírt, amikor Gosadaya hazaérkezett. Este aztán így szólt:
- Az öcséd becsmérelte az ajándékot, melyet hoztam nektek. Nem maradhatok veled tovább. Ha ismét látni akarsz, indulj csak el, és menj mindig kelet felé, míg csak egy nagy vizes­gö­dörhöz nem érsz, ott feküdj le és pihenj. Éjszaka gyereksírást fogsz hallani. Amint meghallod a síró hangot, bökj nyílvessződdel a hang irányába, és aludj reggelig. A nyílvessző majd jelzi, merre kell továbbhaladnod.
Az asszony kilépett a kunyhóból, és eltűnt a sötétben.
Pirkadat előtt a zápor kopogásának hangját hallották a falu lakói. A kukoricaszemek hullottak le kopogva a csövekről, reggelre kelve az egész termés tönkrement. A férfiak vadászni men­tek, de útjukon nem jártak szerencsével. Alig-alig tudtak valami kevéske húst hazahozni. A falu gyerekei sírtak az éhségtől.
Gosadaya hallotta a gyereksírást, és szomorúság költözött a szívébe. Elindult hát kelet felé, ment, ment, míg csak el nem érte a nagy vizesgödröt, ott tüzet gyújtott, lefeküdt, és várta a megígért jelet. Éjféltájt végre gyereksírást hallott, belelökte a nyílvesszőt a földbe úgy, hogy a hang irányába mutasson. Aztán ismét lefeküdt, és álomba merült.
Hajnalban fölkelt, és elindult, amerre a nyíl hegye mutatott. Ment, vándorolt naphosszat, este ismét tüzet gyújtott, lefeküdt és hallgatózott. Ismét hallotta a gyereksírást, de most már tisztábban, és ismét a földbe bökte a nyílvesszőjét.
Harmadnap este az asszony ott termett a tanyáján.
- Azért jöttem, hogy visszavigyelek magammal - mondta neki Gosadaya -, népem éhezik.
- Nem mehetek vissza hozzájuk soha - felelte az asszony. - De egy ideig itt maradok veled.
Télen át együtt éltek, és Gosadaya abban reménykedett, hogy az asszony mégiscsak visszatér majd vele, de tavasz közeledtén egy szép napon így szólt Gosadayához a felesége:
- Hallgasd csak!
Halk sírás hallatszott a föld alól.
- Azért sírnak - folytatta az asszony -, mert elhagytam őket. Itt az ideje, hogy visszatérjek. Mielőtt elmennék, adok neked kukoricát, hogy vidd el népednek.
Úgy is lett.
Mikor az asszony elment, Gosadaya is fölszedelőzködött, és visszatért a faluba. Összegyűj­tötte a törzset a hosszú házban, szétosztotta közöttük a kukoricát. Az asszonyok elvetették, és megemlékezve szerencsétlenségükről, buzgón kérték a Nagy Szellemet, áldja meg vetésüket. A szerencse ezúttal nem is hagyta el Őket, gazdag aratást takarítottak be.
Gosadaya együtt örvendezett övéivel, de vágyott nagyon asszonya után, elannyira, hogy elhatározta, újra fölkutatja. Elment a nagy vizesgödörhöz, tüzet gyújtott, maga mellé készítette a nyílvesszőt, lefeküdt, de hiába hallgatózott egész éjszaka. Bízott benne, hogy ismeri az utat, elindult hát másnap, és ment, vándorolt naphosszat. Este lepihent, aztán ismét továbbván­do­rolt, és így ment ez napról napra. Gosadaya minden reggel megújult reménnyel folytatta vándorútját, talán nem mondott le mind a mai napig arról, hogy egyszer megtalálja asszonyát.


HOGYAN HÁZASODOTT ÖSSZE
BORSÓVIRÁG ÚRNŐ KUKORICA URASÁGGAL?
A nagy folyam partján lakó nemzetség egyszer arra lett figyelmes, hogy a folyam felől énekszó hallatszik. Az emberek a partra siettek, a látták, hogy Borsóvirág úrnő énekel:
Ki kér engem jegyesének?
Ki vesz engem feleségnek...
Így énekelt Borsóvirág úrnő. Ekkor elibe lépett Párduc uraság:
- Úrnőm, ha férjedül fogadsz, én feleségül veszlek.
Borsóvirág úrnő megkérdezte:
- Ha feleségül megyek uraságodhoz, mit ad majd nekem enni?
És Párduc uraság így felelt:
- Sok-sok húst adok az én úrnőmnek.
- Ó, akkor én éhen halnék, sohasem ettem, sohasem eszem húst! - mondta Borsóvirág úrnő. És aztán ismét énekelni kezdett:
Ki kér engem jegyeséül?
Ki venne el feleségül...
Elibe állt Szarvas uraság:
- Úrnőm, ha férjedül fogadsz, én feleségül veszlek.
Tőle is megkérdezte Borsóvirág úrnő:
- Ha feleségül megyek uraságodhoz, mit ad majd nekem enni?
- Zsenge gallyat, rügyecskéket, erdei fák friss hajtását.
- Ó, akkor én éhen halnék - sóhajtott Borsóvirág úrnő, és ismét énekelni kezdett:
Ki vinne el feleségnek?
Ki jön el hozzám kérőnek...
Elibe állt Medve uraság:
- Úrnőm, ha férjedül fogadsz, feleségül veszlek.
- Ha feleségül megyek uraságodhoz, mit ad majd nekem enni?
- Diót meg mogyorót bőségesen! Fák odvába rejtettem a sok kincsem, a diót meg a mogyorót, amit gyűjtöttem, megfelezném az én úrnőmmel! - mondta Medve uraság.
- Ó, akkor én éhen halnék! - sóhajtott Borsóvirág úrnő. - Még soha nem ettem, nem is fogok enni se diót, se mogyorót. - És ismét énekelt:
Férjhez mennék örömest,
Csak jönnének a kérők!
Elibe állt Farkas uraság:
- Úrnőm, ha férjedül fogadsz, én feleségül veszlek.
- Ha feleségül megyek uraságodhoz, mit ad majd nekem enni?
- Vadpecsenyét, friss húst bőségesen!
- Ó, akkor én éhen halnék! - sóhajtott Borsóvirág úrnő. - Sohasem ettem még húst, sohasem akarok vadakat gyilkolni, uraságod ezt megteheti, hozzám nem illenék! - És Borsóvirág úrnő megint énekelt:
Ki vesz engem feleségül?
Kukorica uraság állt elibe kérőnek.
- Ha feleségül megyek uraságodhoz, mit ád majd nekem enni? - kérdezte meg őt is Borsóvirág úrnő.
- Jóízű kukoricát!
- Ó, ez lesz a pompás élet! - örvendezett Borsóvirág úrnő, s átkarolta Kukorica uraságot, ka­csai­val körbefogta, soha többé el nem eresztette, s azt mondta: - Boldogságban, békességben együtt maradunk mi ketten mindörökké.
Ezért van az, hogy a borsó manapság is fölfut a kukorica szárára, ott nyitja ki virágait, és ott terem bőségesen, ahol kukoricát ültetnek.


A FA TÖRTÉNETE
Nőtt, növekedett egyszer egy fa a Yukon folyó partján. Nyár volt, tél jött, aztán megint nyár. Szép, sudár fa lett. Egy napon hirtelen valami zajt hallott: egy fiatal vadász jött a folyóparton felfelé. Botot vitt a kezében, sokféle aprósággal feldíszített botot, a szomszéd falunak ünnepi meghívásként. Felnézett a fára, és így szólt:
- Hiszen ez a fa sokkal magasabb, mint a többi!
Aztán továbbment.
Egy másik reggelen a fa kutyaugatást hallott. Szánok közeledtek a folyó mentén lefelé, s rajtuk sok-sok ember. Ment a falu szánokon az ünnepségre.
Ahogy odaértek hozzá, megálltak a szánok, a férfiak kiszálltak és megcsodálták.
- Nicsak - mondták -, ez a fa sokkal magasabb, mínt a többi! Még soha nem láttuk.
Aztán továbbmentek, és a fa büszke volt, hogy ő magasabb, mint a többiek.
Pár nap múlva jöttek hazafelé az emberek. Újra megálltak. Megcsodálták. Még azok is, akik elkésve, estefelé siettek utánuk.
Így állt a fa egész télen át. Aztán vízzé olvadt a hó. Egyszer csak különös zsibongást hallott. A megáradt víz és a rohanó jégtáblák aláásták a folyópartot. Társai közül néhány fa akkor lezu­hant a földdel együtt, és odalenn darabokra tört. Amikor nyár lett, minden erejét összeszedte, hogy gyökereivel még szilárdabban megkapaszkodjon. És az egész következő télen át bizton­ságosan állott a helyén.
Aztán megint jött egy fiatal eszkimó a part mentén felfelé, kezében a feldíszített bottal. Megint jöttek a szánok sok-sok emberrel. A fa nem tudta, miért jönnek, miért mennek. Nem tudott semmit az emberek ünnepeiről. Az ünneplők megálltak alatta, és jóllaktak a bogyóival. És megcsodálták újra és újra.
Amikor kitavaszodott, megint megnőtt a víz, és szakadt a part. A szomszédos társa akkor kidőlt mellőle. Megpróbálta támogatni, törzsével tartotta a törzsét, de közben maga is zuhanni kezdett. Gyökereivel hiába kapaszkodott a földbe - a föld alatta porlott, szétpergett, maga is zu­hant. Belebukott a vízbe. A megáradt folyó elkapta, megforgatta s vitte. Azt hitte, örökké tart ez az utazás, olvadt hólében, jégtáblák között. Egy nagy kanyarban, egy falu alatt mégis el­akadt. Emberek fogták körül, megpróbálták partra vonszolni. Küszködtek vele, hosszan, sokáig, végül otthagyták.
Aztán újra megemelte a víz, s továbbúszott. Elhaladt egy másik falu mellett, s látta, hogy ott társait lépcsőfokoknak dolgozzák fel. A törzsek, a deszkák sírtak a fűrész alatt.
Továbbsodródott, s elérkezett a tengerhez. Reggel volt. Most már a szél úsztatta tovább, kifelé, egyre kifelé, a mélybe.
Egy napon mégis szárazföldet pillantott meg, a víz egyenest nekivitte. Meredek sziklahát vo­nult végig a parton, de ő szerencsére egy sekély öbölnek tartott, s a nagy hullámok gyökerestül kitették a fövenyre.
Ahogy ott feküdt, egy vadász jött az öbölbe. Különös vadász volt, időről időre füstöt eregetett a száján. Megnézte a fát, de túl nagynak találta ahhoz, hogy bármit is kezdjen vele, s ezért egy másik fát gallyazott le. A fa nyöszörgött, sírt a fejszecsapások alatt. A vadász aztán vállára vette a csupasz törzset - a nagy fát pedig sorsára hagyta. Nem sok idő múlva egy másik vadász ér­kezett. Barátságos, a szája sem eregetett füstöt. Odalépett a fához, megtapogatta. A fa maga sem értette, miért, egyszeriben olyan boldog lett, hogy csaknem elmosolyodott. Mig az ember le­gallyazta, alig tudta visszatartani a nevetését. Aztán a vadász komolyabban nekifogott, kaja­kot készített belőle. Amikor elfáradt, félbehagyta a munkát, s a fejszét vállára vetve elballa­gott. A fa türelmetlenül várta vissza.
Egy reggel kutyaugatást hallott. A vadász jött sok-sok kutyával. Gyakorlott kézzel, okosan folytatta a munkát, és a fa boldog volt, hogy rajta dolgozik. Amikor elkészült, vállra vette a kajakká lett fát, és bevitte a falujába, s letette az igluja elé. Látta a kajak a gazdája asszonyát, amint az megcsodálta őt, s örült. Takaros, dolgos asszonynak látszott.
Később a vadász bevitte a kajakot a férfiak házába. Ott faragta, csiszolta tovább. A kajak boldogan tűrte. De ha mások babráltak rajta, az fájt neki.
Aztán a vadász a szépen kiformált kajakvázat bőrrel vonta be, s a faváz tudta, hogy ez megint nagy és boldog pillanat az ő történetében. Így lett igazán kajakká.
Tavasszal nagy éhség lepte meg a falut. Érezte az éhséget maga a kajak is. A férfiak vadászni indultak, ahogy az öbölben felszakadt a jég. Gazdája elejtett egy fókát. Színültig megtelt akkor hússal, és boldog volt, mint a gazdája. A vadász, ahogy partot értek, hazafutott, elhozta a szánt segítségül. Felpakolta rá a kajakot a fókával, Úgy mentek haza.
Aztán az egész nyár meg a kurta ősz is így telt el vadászattal. Reggelente kifutottak a nyílt tengerre, s csak este tértek vissza. Ott úszott a kajak, ahol valaha rég fa korában, de már nem a szél hajtotta, hanem a gazdája. Szép, kedvére való élet volt ez.
Így jött el a tél. A vadász lehúzta róla a bőrbevonatot, s ő megint nem volt más, csak puszta váz. Azt se bánta.
De akkor a vadásznak a rossz szellem rosszat tanácsolt. Táncot akart maga körül és mulatságot. Mulatságot még a kajakja árán is.
Útnak indult megint a feldíszített bottal a hírvivő, ment a szomszéd faluba, hogy meghívja őket. Az iglukból pedig odahaza az sorberek kitódultak, dobokat hoztak, táncokat próbáltak az ünnepre.
A kajak akkor már sejtette, hogy az ünnep ajándékozási ünnep lesz, s hogy gazdája meg fog tőle válni. Sejtette és szomorkodott.
És csakugyan, hamarosan sok-sok szánon megjöttek a vendégek, aztán táncoltak és daloltak, s végül a gazdája odaajándékozta egy másik vadásznak, aki nem volt bizalomkeltő ember, a száján füstöt eregetett. A kajak szerette volna, ha új gazdája éppúgy gondját viseli, mint a régi, csakhogy az nem sokat törődött vele.
Tavasz elején egyszer nagy vihar támadt, ő pedig kint feküdt a tengerparton, a szárazra húzva. Nőtt a víz, nőtt a szél. És a hullámok már ott csapkodtak az oldalánál. Még reménykedett, hogy a gazdája eljön érte, beviszi a bokrok mögé, s elrejti. De nem jött senki sem.
Egy darabig még erőlködve kapaszkodott a partba. De aztán egy hullám megemelte, a szél megtaszította, s már vitte-sodorta is a vihar. Így került ki ismét a nyílt tengerre.
Meddig hányódott magában, gazda nélkül a tenger hátán, maga sem tudta. Pörgette a szél, hajtotta a hullám hol erre, hol arra. Egyik nap, mint a másik, úgy múlt az idő - s mégis érezte: valami történik vele megint.
Egyszer csak köveket érzett maga alatt, sima, gömbölyű, parti köveket. Hova került, nem tud­ta, mert nagyon sötét volt. De ahogy a víz lassan kifogyott alóla, talpra állt, felegyenesedett. Bokájánál lágyan csapdosott a hullám. Érezte - milyen különös -, hogy csupasz, nincs rajta ruha.
Kilépett a partra, s remélte, hogy hamarosan csak kap valami ruhát. Sűrű bozót vette körül, bőrén érezte, de nem látta az indákat. Megtapogatta a szeme helyét, de szemhéjai üresek voltak. Pedig látni akart, most már látni. A bozót indáin bogyókat talált, beleillesztett kettőt a szeme helyére. Nem szemnek való bogyók voltak, de annyit máris látott velük, hogy jobbakat kereshessen. Akkor lazacbogyókra bukkant, velük már jobban látott, rátalálhatott az igazi szemnek való bogyóra. Meglelte azt is, s végre látott tisztán, élesen.
Ott állt - egyszerre tudta - a gazdája faluja alatt. Itt feküdt mint fa, ezen a fövenyen kezdte kifaragni a gazdája, innen, az öbölből indult ki kajakként vadászatra - hányszor, de hányszor! Most pedig itt áll csupaszon, ifjú eszkimóként.
Megindult, hogy hazamegy az első gazdájához. De a falu közelében mégis elszégyellte magát, nem állíthat be meztelenül. Letelepedett hát egy szikla mögé, s ott várta be az estét.
Amikor végre besötétedett, odament a gazdája iglujához.
- Idegen vagy? - kérdezte a gazda felesége.
- Nem vagyok az - felelte. - De nagyon szerencsétlen vagyok, mert elajándékoztatok egy rossz gazdának, pedig én szerettem volna nálatok maradni.
Az asszony zavartan, restelkedve félrenézett, mint aki érti is, nem is. Hívta a férjét.
Az amint meglátta a ruhátlan ifjút, fölismerte, s így szólt:
- Maradj a házunkban. Élj velünk békében. Történt, ami történt.
De a fiatalember megrázta a fejét.
- Nem! A gazdámnak akartalak, de te nem akartál engem.
Azzal elment, és külön iglut épített magának. Hamarosan meg is házasodott, és évek múlva az egész környéken neki volt a legnépesebb családja. Iglujában pedig hírből sem ismerték az éhséget, olyan mesteri vadász lett.
Amikor régi gazdája meghalt, az özvegyét nem hagyta magában tengődni, szűkölködni, hanem odavette őt is az iglujába.
Hogy fa volt valamikor, a többi fánál magasabb, csak a törzse mutatta. Sudáran, egyenesen járt még öregkorában is.


TÖRTÉNET A VÍZRŐL, A TŰZRŐL, A BANÁNRÓL ÉS AZ ISTENRŐL
Kezdetben se embernek, se állatnak nem volt vize, egyedül a hangya tudta, hol lehet hozzá­jut­ni. A hangyának mindig volt víz a szájában, de nem adott belőle senkinek, azt se mondta meg, hol szerezte. Egyszer aztán az isten úgy megszorongatta a hangya nyakát, hogy az kény­te­len volt kinyitni a száját. Ki is ömlött belőle a víz, s az emberek megtudták, hogyan juthatnak hozzá. Megtudták, hogy egy nagy-nagy fában találnak rá a vízre.
Az isten ekkor összegyűjtötte az egész népet, hogy vágják ki azt a nagy-nagy fát. Nekiláttak, vágták, hasogatták, már közelgett az este, s a fát még mindig nem tudták kidönteni. Éjszaka a fához érkezett a béka, ő is segíteni akart, hogy kidönthessék a fát. Fogott egy nagy kőbaltát, vágta, hasogatta vele a nagy-nagy fát, de azt ugyan vághatta, de azt ugyan hasogathatta, eljött a reggel, s a fa még mindig állt. A béka kifújta magát, aztán ismét nekilátott: kőbaltájával vágta, hasogatta a fa törzsét, de a fa csak nem dőlt ki. Az isten sehogy sem értette a dolgot, odaállt közel a béka mellé, s figyelte. Egyszer csak látja ám, hogy a béka egyik kezével a fatörzsre suhint, kőbaltája belehasít a fa törzsébe, utána a másik kezével megérinti a balta nyomát, s a fa törzse ismét beforr. Az isten ekkor rálépett a békára. A béka eddig ember volt, de most az isten talpa alatt békává változott.
Akkor az emberek ismét fejszét ragadtak, ismét vágták, hasogatták a nagy fát; négy nap múlva át is vágták a fatörzset. De úgy mondják, hogy a fa nem dőlt ki, egy lián fönntartotta, s most is egyenesen állt, de már nem a földön, hanem a levegőben. Ekkoriban még ember volt nagyon sok madár. És isten azt mondta a tukánnak, hogy erős csőrével szakítsa el a liánt. A tukán meg­próbálta, de nem boldogult vele. Az isten ekkor azt mondta: “A világ végezetéig mindig egészben fogod enni a gyümölcsöt!”
Aztán a papagájember próbálta csőrével elvágni a liánt. Neki sem sikerült, s ekkor papagáj lett belőle. “Krra... Krrra” - mondta és elszállt.
Akkoriban az állatok emberek voltak. Most valamennyien nekiveselkedtek, hogy elszakítsák a liánt. Az arapapagáj, vagyis guacamayo is nekiment a liánnak, s addig-addig vagdosta a csőrével, míg a lián végül elszakadt, és toccs - a földre esett. Telis-tele volt vízzel. A liánból lett a tenger, ágaiból lettek a folyamok és patakok.
Kezdetben édesvíz volt a tengerben is. És akkor isten azt mondta az ördögnek, hogy tegyen sót a tengerbe. Az ördög beledobott valamit, de attól nem lett sós a tenger vize, hanem édes. És akkor az isten fogott egy kiskanalat, azt belehajította a tengerbe, a tenger vize nyomban sós lett tőle, s egyre-egyre sósabb lett.
Volt már víz, most még tűz kellett volna. A gyíknak volt parazsa, amivel nagy tüzet gyújt­hatott, de a tűzből nem adott senkinek. Az isten kérte a gyíkot: “Adj nekem a tűzből!” A gyík mégsem adott, azt mondta: “Annyi, de annyi mindent ehet az ember. Van neki mindene, nem adok tüzet!”
Volt a gyíknak egy halászhálója, s elment a folyóra halászni. Az isten meg hallá változott, hogy a gyík hálójába kerülhessen. A gyík ki is fogta, s mikor már a hálójában volt, fejbe vágta, azt hitte, hogy hal, pedig hát az isten volt. Aztán hazavitte, és füstre tette. Csakhogy a füstön lógó hal szeme nagyon csillogott, s a gyík ezt mondta magában: “Ez alighanem az isten!” De azért csak füstölte tovább. És ekkor a hal ugrott egyet, fölkapott egy botot, fejbe vágta vele a gyíkot. Ekkor lett a gyíkemberből gyík. És az isten elvette tőle a tüzet. Most még csak banánt szeretett volna szerezni magának. Csöppnyi gallyat szúrt a földbe: banánfa lett belőle.
Így jutottak az emberek vízhez, tűzhöz, banánhoz.
Ekkor történt az, hogy az ördög az istene elé állt, s magának követelte az emberek felét, akiket pedig az isten teremtett. Isten semmiképpen sem akarta teremtményeit az ördögnek adni. Az ördög fogadást ajánlott, az isten meg azt mondta:
- Jó, fogadjunk, aztán majd meglátjuk, ki lesz a nyertes.
Ekkoriban még nem termett cukornád.
- Ha cukornádat tudsz növeszteni, te nyerted meg a fogadást, tiéd lesz az emberek fele - mondta az isten.
Az ördög meg azt mondta, hogy jó, állja a fogadást, aztán fogott valami vesszőfélét, s a földre dobta. Ebből lett a keserű nád. Az isten is vesszőcskét dobott a földre, ebből meg cukornád lett. Így nyerte meg az isten a fogadást.
Kezdetben az isten fából csinálta az embereket, és ezek mindig elmentek a túlvilágra, s ott örök életűek voltak. A túlvilágon mindig éjszaka süt a nap. És ott nem esznek az emberek, csak beszívják az ételek illatát. Az isten megharagudott, és azt mondta, inkább levágja a saját kezét, de nem farag több embert. Nem is faragott, ezentúl földből formálta őket, ezért halnak meg. Meghalnak, és ismét földdé lesznek.


Forrás: A mesemondó szikla