Télen át egyedül élt a vadász a feleségével, és egyetlen gyerekükkel, egy négyéves kisfiúval. Öles hó borította a tájat, ritkán akadt valami zsákmány.
Egy nap a vadász bölénynyomot fedezett fel. Követte, de végül is elhibázta az állatot.
Késő este ért haza.
Mielőtt belépett volna a tipibe,[1] megállt, hogy leverje a havat a mokasszinjáról.
Ahogy ott áll a hóban, hallja, hogy a kisfia sír az éhségtől odabent a sátorban, a felesége pedig vigasztalni próbálja.
- Ne sírj, ne sírj, fiacskám! Lehet, hogy apád bölényt ejtett el. Talán ezért késik ilyen soká.
A vadász erre visszafordult, újra elindult az éjszaka sötétjében, némán segítségért könyörgött, hogy mosolyogjon rá a vadászszerencse.
Már pirkadt, amikor rábukkant a bölénynyomra. Követte. Ekkor hirtelen egy farkas rohant oda hozzá, és így szólt:
- Miért sírsz, fiam?
- Nehéz helyzetben vagyok. Feleségem és kisfiam éhen halnak.
- Rejtőzz csak el itt a bokrok mögött - szólt ismét a farkas -, használd az én íjamat és nyilaimat, én meg majd feléd hajtom a bölényeket. De el ne felejtsd, az én íjamat és nyilaimat használd, ne a magadét!
A farkas eltűnt.
A vadász alaposan megvizsgálgatta az íjat, amit kapott. Kisebb volt sokkal, mint az övé, és szemmel láthatóan jóval silányabb. Emlékezett azonban a farkas tanácsára, úgyhogy mikor meghallotta a bölények csörtetését, kézbe vette a kis íjat, és egymás után hat bölényt terített le. Mikor a hetedik, az utolsó bölény közelített felé, mégiscsak a saját íját vette kézbe. A hetedik bölény elmenekült.
A farkas visszatért.
- Nos, szerencséd volt-e? - kérdezte.
- Hatot ejtettem el a te íjaddal és nyilaiddal - felelte a vadász. - A hetediknél azonban a saját fegyveremet használtam, és a bölény elmenekült.
- Mondtam, hogy az enyémet használd - szólt a farkas. - No de mindegy. Így is éppen elég húsunk van.
Együtt darabolták föl az állatokat. A vadász a farkas kérésére két bölény húsát félretette a farkas kölykei számára, jómaga annyi húst málházott föl a hátára éhező asszonyának és kisfiának, emennyit csak elbírt.
Még aznap este, miután elverték éhüket, szétszedték a tipit, és átköltöztek oda, ahol a vadász a bölények húsát elrejtette. Ott aztán csatlakozott hozzájuk a farkas egész családjával. Ott tanyázott a farkascsalád a sátor körül, nem féltek az embertől. Az asszony hússal etette őket, míg végül egészen megszelídültek, annyira, hogy teherhúzásra is be lehetett fogni őket.
Ezután mindig együtt éltek az indiánokkal. Az indiánok kutyái lettek.
Forrás: A mesemondó szikla
HOGYAN SZEREZTEK KUTYÁKAT AZ INDIÁNOK?
