TÖRTÉNETEK A RAVASZ NYULACSKÁRÓL

A RAVASZ NYULACSKA
Volt egyszer egy róka. Volt annak a rókának egy darab földecskéje, kukorica termett rajta. A róka éjjel-nappal őrizte a kukoricáját, s aztán, még mielőtt beérett volna, eladta. Aztán újra meg újra eladta a lábon álló kukoricát, eladta az erdő minden állatának. Mikor végre beérett a kukorica, a róka letördelte, hazavitte, hogy majd a hátsó pitvarban megszárítja. De ekkor már szánta-bánta, hogy a kukoricáját annyiszor eladta, szerette volna megtartani az egészet, csak­hogy nem tudta, mit füllentsen azoknak az állatoknak, akik megvették tőle. Ahogy törte a fejét, arra jött a nyulacska.
- Jó napot, róka! - mondta udvariasan. - Mit csinálsz?
- Nem csinálok én semmit - mondta a róka. - Nem csinálok semmit, csak gondolkozom, mi­tévő legyek. Mert tudod, eladtam a kukoricámat, de még hányszor eladtam! De ez már régen volt, azóta meggondoltam a dolgot, szeretném magamnak megtartani a kukoricát. De mit csináljak azokkal, akik megvették?
- Ha feleségül veszel engem, megszabadítalak tőlük - mondta a nyulacska.
A róka nyomban feleségül vette a nyulacskát. A nyulacska leült a ház elé, a róka meg fölment a padlásra, és elkezdte morzsolni a kukoricát.
Megérkezett a svábbogár.
- Jó napot, nyulacska!
- Jó napot, svábbogár!
- Hol van a róka? - kérdezte a svábbogár.
- Fönt van a padláson, morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked.
- Igazán?
- Addig is kerülj beljebb - mondta a nyulacska.
Alighogy a svábbogár belépett, közeledett a tyúk.
- Jön a tyúk! - mondta a nyulacska. - Nem félsz, hogy megesz téged, ha itt talál?
- Jaj! - rémült meg a svábbogár. - Egész biztos, hogy bekap, ha meglát!
- Bújj hát el! - kiáltott rá a nyulacska. - Bújj el a tehénlepénybe!
A svábbogár megfogadta a nyulacska tanácsát. Alighogy elbújt, belépett a tyúk, és köszönt:
- Jó napot, nyulacska!
- Jó napot! - válaszolt a nyulacska.
- Hol van a róka? - kérdezte a tyúk.
- Fent ül a padláson, és morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked - válaszolt a nyulacska.
- Igazán?
- Kerülj beljebb - mondta a nyulacska. - Nem akarnál közben megenni egy svábbogarat?
- Szívesen - mondta a tyúk. - Hol az a svábbogár?
- A tehénlepény alatt. Keresd csak meg!
A tyúk kereste, meg is találta, be is kapta, le is nyelte a svábbogarat.
- Ízlett? - kérdezte a nyulacska barátságosan.
- Ízlett bizony! Pompás lakoma volt - mondta a tyúk, s leült a nyulacska mellé, hogy megvárja a rókát.
Kis idő múlva megszólalt a nyulacska:
- Nézd csak! Jön a prérifarkas! Nem fal az föl téged, ha itt talál?
- Dehogynem fal föl! - jajgatott a tyúk, s rémülten csapkodott a szárnyaival. - Valahányszor meglát, mindig fölfal!
- Bújj el gyorsan! - kiáltott rá a nyulacska. - Nézd, ott a sarokban jó magas a fű!
Rohant a tyúk, elbújt a magas fűben, s alighogy lekuporodott, belépett a prérifarkas.
- Jó napot!
- Jó napot, prérifarkas! - válaszolta a nyulacska.
- Hol van a róka?
- Fent van a padláson, morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked.
- Vagy úgy! - mondta a prérifarkas, s azzal se szó, se beszéd letelepedett, hogy megvárja a rókát.
- Nem vagy éhes? - kérdezte a nyulacska. - Míg a kukoricára vársz, nem ennél meg egy tyúkot?
- Dehogyisnem! - lelkendezett a prérifarkas. - Hol az a tyúk?
- Ott kuporog a magas fűben, keresd csak meg!
Fölpattant a prérifarkas, kereste, meg is találta, föl is falta a tyúkot.
- Ízlett? - kérdezte a nyulacska barátságosan.
- De ízlett ám! Pompás lakoma volt! - mondta a prérifarkas, s megnyalta a szája szélét, aztán leült a nyulacska mellé, hogy megvárja a rókát.
Kis idő múlva megszólalt a nyulacska:
- Jön a puma! Nem fal az föl téged, ha itt talál?
- De bizony fölfal! - mondta a prérifarkas, s körülnézett, hol bújhatna el.
- A ház mögött a kertben van egy gödör, oda bújj! - tanácsolta a nyulacska. A prérifarkas egy ugrással a kertben termett, s mire a puma a ház elé ért, ő már a gödörben lapult.
- Jó napot, nyulacska! - mondta a puma. - Hol van a róka?
- Jó napot! - válaszolt a nyulacska kicsit sértődötten, mert a puma hangja meglehetősen barát­ságtalan volt. - A róka fönt van a padláson, kukoricát morzsol. Hiszen téged illet az egész termés, nem?
- Persze hogy engem illet! - mondta a puma dölyfösen, és se szó, se beszéd, letelepedett, hogy megvárja a rókát. A nyulacska sértődötten, szó nélkül ült mellette. Kis idő múlva udvariasan mégis megkérdezte:
- Reggeliztél már, puma? Nem volna kedved várakozás közben megenni egy prérifarkast?
- Hol az a prérifarkas? - kiáltott föl mohón a puma, s megnyalta a szája szélét.
- A kertben. Betettem a gödörbe, gondoltam, jó lesz majd neked - mondta a nyulacska készsé­gesen. A pumának azonban esze ágában sem volt egy köszönőszót is mondani, fölpattant, a kertben termett, aztán a gödörhöz ugrott, s nyomban fölfalta a prérifarkast.
- Ízlett? - kérdezte a nyulacska udvariasan.
- Pompás lakoma volt - válaszolt a puma, s letelepedett a kunyhó közepén, hogy megvárja a rókát.
Kis idő múlva megszólalt a nyulacska:
- Jön a jaguár! Nem szokott ez téged fölfalni, ha összeakad veled?
- Ha összeakad velem, biztosan fölfal - mondta a puma, s nézte, hogyan menthetné az irháját. A kunyhóból azonban csak az ajtón át menekülhetett volna, az ajtóban meg ott állt már a jaguár.
- Bújj el gyorsan a prémtakaró alá! - buzgólkodott a nyulacska. - Jól lapulj meg alatta, nehogy a jaguár meglásson!
A jaguár már az ajtóban állt s megkérdezte:
- Hol van a róka?
A nyulacska most egy csöppet sem sértődött meg.
- Jó napot, jaguár! - köszönt szép illedelmesen. - A róka a padláson van, morzsolja a kukori­cát, amivel adósod.
És még mielőtt a jaguár elhatározta volna magát, hogy leüljön-e, és úgy várja be a rókát, a nyulacska így kedveskedett:
- Nem akarsz reggelizni? Nem volna kedved egy pumát megenni?
- Hol az a puma? Ide vele! - mondta a dölyfös jaguár.
- Ott lapul a prémtakaró alatt - mondta a nyulacska; a jaguár meg ugrott egyet, félrerántotta a prémtakarót, s egykettőre fölfalta a pumát.
- Ízlett? - kérdezte a nyulacska udvariasan.
- Jóllaktam - mondta szárazon a jaguár, s letelepedett a kunyhó közepén, hogy ott várja meg a rókát. Úgy elterpeszkedett, hogy a nyulacskának már nem jutott hely, kiállt hát az ajtó elé.
Kis idő múlva bekiáltott a kunyhóba:
- Vadász tart errefelé! Nem félsz, hogy tiszteletlenül bánik majd veled, jaguár?
- De bizony félek! - mondta haragosan a jaguár. - Ahányszor az útjába akadok, mindig agyonlő!
- Bújj hát el gyorsan a folyóparton, a salátafa ágai között! Ott biztonságban leszel, alhatsz is, fölébresztelek, ha elment a vadász!
A jaguár fölugrott a salátafa lombjai közé, s alighogy kényelmesen elnyújtózkodott egy erős villás ágon, beköszönt a vadász:
- Jó napot! Hol van a róka?
- Jó napot! - mondta a nyulacska. - A róka fent van a padláson, morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked. Ha meg akarod várni, esetleg vadászhatnál közben! Nem volna kedved jaguárt lőni?
- Hol az a jaguár? - kérdezte a vadász, és a puskája után kapott.
- A folyóparton, a salátafa ágai között lapul, az állatok miatta nem mernek vizet inni!
- No, majd én becsületre tanítom! - mondta a vadász, azzal a salátafa alá ugrott, s lelőtte a jaguárt, utána lenyúzta a bőrét, s a nagy igyekezetben ki is ment a fejéből a róka meg a kukorica.

Az erdő állatai között sok szó esett arról, hogy a fortélyos nyulacska hány meg hány társuk vesztét okozta. El is határozták, hogy bosszút állnak: elpusztítják a nyulacskát. Mikor ennek hírét vette a nyulacska, elköltözött a folyó túlsó partjára, ott épített magának házat, de olyat, hogy annak a padlója alá egy nagy gödröt ásott. Ebben a gödörben élt nappalonként, éjszakán­ként meg előbújt, s a folyóparton játszadozott, ugrándozott a holdfényben.
Akkor az állatok így szóltak a csörgőkígyóhoz:
- Legközelebb, mikor este megint kint játszadozik, ugrándozik a holdfényben, te csússz be a házába, onnan meg a padló alá, a gödörbe, s mikor majd hazamegy, fojtsd meg!
Következő este a csörgőkígyó el is bújt a nyulacska házában. Az meg mikor már eleget játsza­dozott, ugrándozott, visszament a házához. Nyomban érezte, hogy valami nincs rendjén. Jó hangosan így szólt hát:
- Van valaki a házamban? Lehetséges, hogy valaki van a házamban? Nincs valaki a házam­ban? Megtudom én mindjárt, hogy van-e valaki a házamban! Mert ha nincs bent senki a házam­ban, majd válaszol nekem, ha meg van bent valaki, hát néma marad!
A nyulacska az ajtó elé állt és bekiáltott:
- Halló! Van bent valaki?
A csörgőkígyó meg visszakiáltott:
- Halló! Nincs bent senki!
Jót nevetett a nyulacska, s elszaladt, hogy másutt építsen magának házat.
- Így nem boldogulunk ezzel a nagyon ravasz nyulacskával - mondták az állatok. - Akkor kell elfognunk, mikor a folyóra megy vizet inni. Majd az alligátor elfogja!
Az alligátor lefeküdt a folyópart közelében, s este, mikor jött a nyulacska, el is fogta őt, s ráripa­kodott:
- Most pedig nyomban megeszlek!
- Csak ne olyan hevesen! - mondta nyugodtan a nyulacska.
- Valamennyi állat mondta, hogy faljalak föl! Egy sem fogja pártodat!
- Igen ám, csakhogy nem büntethetsz meg itt, ezen a parton, ahol senkinek sem vétettem! Nagyon igazságtalan lennél, ha itt, ezen a parton kapnál be. Vigyél szépen át a másik partra, ott majd megehetsz!
Az alligátor átvitte a nyulacskát a túlsó partra, s víz alá akart merülni, hogy mihelyt evett, alligátor szokás szerint nyomban ihassék is.
- Csak lassabban, csak lassabban! - mondta ismét a nyulacska. - Engem szárazon szoktak megenni, mert ha nedves az irhám, hát csuda rossz ízű vagyok.
Az alligátor szárazra vitte a nyulacskát. A part azonban nagyon meredek volt, az alligátor szuszo­gott, szuszogott, már alig jutott lélegzethez, egy pillanatra el is kellett tátania a száját, a nyulacska meg - hopp! megugrott, s úgy elszaladt, hogy a porát se látták.
- Így nem boldogulunk vele - mondták az állatok. - Az alligátor majd megeszi valahogyan, de mi fogjuk körbe, s vigyázzunk, nehogy megint elszökjék a kis ravasz!
Elhatározták, hogy az alligátor halálhírét költik, úgy tesznek, mintha el akarnák temetni, s a temetésre meghívják a nyulacskát is.
Így is tettek.
Az alligátor elnyúlt, mintha elszállt volna belőle az élet, a többi állat meg körülötte állt, egész éjszaka virrasztottak fölötte, és siratóéneket énekeltek. A nyulacska is köztük volt. Amikor már derengett a hajnal, az állatok azt mondták, hogy most már föl kellene emelni és elvinni az alligátort, hogy eltemethessék. Szóltak a nyulacskának, hogy ő is segítsen, álljon az alligátor szájához, s majd mikor kell, a szájánál fogja meg és vigye. A nyulacska azonban kijelentette, hogy nem jár neki ilyen előkelő hely, semmiképpen sem méltó rá, beéri ő azzal is, ha az alligátor farkához állhat. A többi állatok mit tehettek volna mást, belenyugodtak, legyen úgy, ahogy a nyulacska akarja.
A nyulacska meg közben nézte, nézte az alligátor farkát, s fönnhangon morfondírozott:
- Lehet ám, hogy ez az alligátor nem is halt meg! Mert lám csak, milyen szépen tartja a farkát! Mintha csak élne!
Meghallotta az alligátor, hogy mit beszél a nyulacska, sebtiben leeresztette a farkát, mintha nem volna benne semmi élet.
- Hm... - mondta a nyulacska. - Mióta mozgatja a farkát egy döglött alligátor? Ilyen bolondnak már ne tartson engem senki! - azzal gyorsan elszaladt. Azóta se tért vissza.
És ezzel vége a történetnek.


NYÚLFI KÓPÉSÁGAI
Volt egyszer, élt egyszer egy nyúlfi, és talált egy gyönyörű kertet, amely telis-tele volt ízlete­sebbnél ízletesebb zöldséggel. Odament hát minden reggel, és azt mondta a kertben játszadozó kislánynak:
- Apád azt mondta, engedj be a kertbe, tizenkettőkor pedig engedj ki.
Minden reggel odament, a kislány minden reggel beengedte, tizenkettőkor pedig kiengedte.
Fogyott, fogyott, egyre fogyott a zöldség a kertből.
A kislány apja így szólt:
- Valaki, úgy látszik, rákapott a zöldségemre.
Megkérdezte a kislányt, nem tudja-e, hová lett a sok ízletesebbnél ízletesebb zöldség.
- Apa - felelte a kislány -, a nyúlfi jön ide minden reggel, azt mondja, te akarod, hogy be­engedjem a kertbe, tizenkettőkor pedig engedjem ki.
- No - mondta a kislány apja -, hát ha ma is jönne, engedd csak he, de tizenkettőkor ki ne engedd, hadd maradjon csak itt, amíg haza nem jövök.
Úgy is lett.
Tizenkettőkor megszólalt a jóllakott nyúlfi:
- Kislány, kislány, tizenkettő van már. Tizenkettő van, engedj ki, kérlek.
A kislány azonban nem engedte ki nyúlfit a kertből. Aztán hazajött a kislány apja.
- Mit csinálsz itt, nyúlfi? - kérdezte mérgesen. - No, majd ellátom a bajodat, de előbb ide­hívom a rókát meg a medvét.
Mikor a róka meg a medve megérkezett, így szólt a kislány apja:
- Róka koma, mondd csak: ki ette meg a zöldségemet?
- Én biztosan nem - felelte a róka -, nem kedvelem az efféle ételt.
Medveapó azt felelte:
- Hogyan ehettem volna meg én? Hiszen tudod, hogy fönt jártam északon!
- No, akkor csak nyúlfi lehetett - mondta a kislány apja.
Nyúlfi csak kuksolt némán, azt leste, hogyan, merre menekülhetne. De a kislány apja nyakon csípte, s már vitte is. Fölmászott vele egy hatalmas ősöreg fára, annak a fő ágára kötötte föl nyúlfit, hogy megbüntesse a lopásért. Mikor a kislány apja lemászott a fáról, nyúlfi ott maradt himbálózva az ágon.
Mennybe szállok, úgy hintázok, úgy hintázok,
mennybe, mennybe, mennybe szállok.
Róka koma és medveapó hallottak énekét. Róka koma így szólt medveapóhoz:
- Menjünk oda hozzá, nézzük meg, mi van vele.
Mikor odaértek, így szólt a nyúlfi:
- Medveapó, kérlek, úgy megszomjaztam, mióta itt hintázok a fán, nem tennéd-e meg, hogy fölmászol, és idekötöd magad, amíg én iszom egyet? Azonnal visszajövök.
Medveapó fölmászott, odakötötte magát az ághoz, nyúlfi pedig elszaladt inni, de csak nem érkezett vissza. Telt-múlt az idő, de nem jött, úgyhogy medveapó énekelni kezdett unalmában:
Mennybe szállok, hinta-hinta-palintázok,
mennybe, mennybe, mennybe szállok.
A kislány apja meghallotta medveapó énekét, észrevette, hogy ez már nem nyúlfi hangja. Odament, hogy megnézze, mi történt. Mikor odaér, látja ám, hogy medveapó hintázik a fán.
- Mit csinálsz odafönt, medveapó? - kérdi.
- Nyúlfi megkért, hogy helyettesítsem, amíg vissza nem tér.
- No, majd én jól ellátom a bajodat, amiért elfoglaltad nyúlfi helyét!
Ezzel leszedte medveapót a fáról, és alaposan eldöngette.
Nyúlfi közben hazaért.
Medveapó jajgatva nyúlfi háza felé vette útját. Nyúlfi ott ült a verandán, keresztbe tett lábak­kal szivarozott.
Medveapó rávetette magát, de nyúlfi fürgébb volt, ügyesen félreugrott, nemhiába nagy sport­ember hírében állott.
Ekkor nyúlfi, hogy megvigasztalja medveapót, így szólt:
- Tudod mit? Inkább mutatok neked egy remek helyet, ahol jóllakhatsz hússal.
Elindultak hát együtt arrafelé.
- Nézd csak - szólt nyúlfi -, ott hever egy döglött öszvér. A te farkad hosszabb és erősebb, hozzákötöm a farkadat az öszvér farkához.
Úgy is tett.
Ekkor nyúlfi lehajolt, fölvett egy hegyes karót, nagyot bökött vele az öszvér oldalába. Az alvó öszvér üvöltve riadt fel, talpra ugrott, és eszeveszett vágtába kezdett.
Nyúlfi biztatta:
- Tartsd csak, tartsd csak, medveapó!
- Hogy az ördögbe tudnám tartani - kiáltotta medveapó -, hiszen a lábam se éri a földet!
Nyúlfi pedig úgy kacagott, hahotázott, hogy nevettében megfulladt.


A KÁTRÁNYEMBER
Hol volt, hol nem volt, egyszer nagy szárazság köszöntött a világra, az erek kiszáradtak, a patakok kiszáradtak, a folyók kiszáradtak, nem volt sehol semmi víz, összegyűltek hát az erdei vadak, hogy meghányják-vessék, mi a teendő. Ott volt az oroszlán, a medve, a farkas, a róka, a zsiráf, a majom, az elefánt, sőt még a nyúl is ott volt, egyszóval minden erdőlakó. Azon fáradoztak, törték, törték a fejüket, hogyan juthatnának vízhez.
Végül is úgy határoztak, hogy ásnak egy kutat, mindenki megígérte, hogy segíteni fog, mindenki, kivéve a nyulat, mert a nyúl mindig rettenetesen lusta, ingyenélő volt. A nyúl azt mondta, ő bizony nem fog ásni.
Így szóltak erre az állatok:
- Rendben van, ha nem segítesz ásni, nem kapsz egy csepp vizet sem.
A nyúl azonban csak nevetett, és szemtelenül így felelt:
- Nem baj, ássátok csak meg a kutat, szerzek én majd vizet magamnak, attól ne féljetek!
Keményen dolgoztak a vadak mind, mind - a nyulat kivéve. Mikor a kút már elég mély volt, megtelt vízzel, és mindannyian szomjukat oltották, aztán hazamentek.
Másnap reggel azonban mit látnak, ha nem a nyúl lábnyomát a kút körüli sárban, így tudták meg, hogy a nyúl ott járt éjnek idején, és meglopta a vizüket.
Elkezdtek hát gondolkozni, törték, törték a fejüket, hogyan tudnák megakadályozni, hogy a lusta nyúl szomját olthassa az ő vizükből, beszéltek és beszéltek és beszéltek, és végül el­határozták, hogy valakinek őriznie kell a kutat, de senki sem akart vállalkozni a dologra. Végül aztán megszólalt a medve:
- Majd én őrzöm a kutat első este. Feküdjetek csak le nyugodtan, majd megmutatom én ennek a lusta nyúlnak, hogy a mi vizünkből nem iszik!
A vadak nyugovóra tértek, a medve pedig leült a kút mellé.
Telt-múlt az idő, a nyúl egyszerre csak kióvakodott a hegyoldalon a bozótból, és észrevette, hogy a vén medve őrzi a kutat. Először nem is tudta, mi most a teendő, aztán gondolt egyet, leült, és énekelni kezdett:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A vén medve fölfigyelt, fölemelte a fejét, és körülnézett:
- Honnan jön vajon ez a gyönyörű zene? - szólt.
A nyúl csak énekelt tovább:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A medve fölállt a hátsó lábára. A nyúl tovább énekelt. A medve táncolni kezdett, és lassan-lassan egyre messzebbre táncolt a kúttól, úgyhogy a nyúl bátran megközelíthette a kutat. Jót húzott a vízből, aztán ismét eltűnt a bozótban.
Másnap reggel a vadak újra csak nyúlnyomokat találtak a sárban. Kigúnyolták a morgós vén medvét. Azt mondták:
- Te aztán igazán megbízható őr vagy! Még a nyúl is túljár az eszeden!
A medve azonban így válaszolt:
- A nyúlnak nincs ehhez semmi köze. Itt ültem, éberen figyeltem-füleltem minden neszre, s akkor egyszerre a leggyönyörűbb zene ereszkedett alá az égből. Nem jöhetett máshonnan, csak az égből, mert amikor bebarangoltam a környéket, hogy megtudjam, honnan származik, sem­mit és senkit sem találtam. Ezalatt járhatott itt a nyúl, ekkor lophatta meg a vizünket.
- Akárhogy volt is - felelték a vadak -, nem bízhatjuk rád többé az őrködést. Legjobb lesz, ha ma éjszakára a majmot bízzuk meg. De aztán nagyon vigyázz ám, majom barátunk, nehogy a nyúl rászedjen!
- Azt szeretném csak látni! - hencegett a majom.
A vadak nyugovóra tértek, a majom pedig leült a kút mellé.
Alighogy besötétedett, és kigyúltak az égen a csillagok, a nyúl elősettenkedett a bozótból, és a kút felé kémlelt. Meglátta a majmot.
Leült hát a hegyoldalban, és énekelni kezdett:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A majom belepislogott a kútba:
- Nem a kútból jön - állapította meg.
A nyúl csak énekelt tovább:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A majom most az égre emelte szemét.
- Nem a csillagok énekelnek - mondta.
A nyúl csak énekelt tovább.
A majom az erdő felé pillantott.
- Talán a levelek - szólt. - Akárhonnan jön is, gyönyörű zene, kár volna érte, ha nem használ­nám ki - s ezzel táncolni kezdett.
Lassan-lassan jó messze elbokázott a kúttól, úgyhogy a nyúl bátran odalopakodott a vízhez. Meg is tette. Jót húzott belőle, aztán szaladni kezdett, és elnyelte a bozót.
No, másnap reggel, mikor a vadak újra a kúthoz jöttek, ismét megtalálták a nyúl éjszakai nyomait. Csak hallottátok volna, hogy gúnyolták a majmot.
- Te sem vagy különb a medvénél. Nem ér a ti őrködéstek egy fabatkát sem! Mindkettőtöket alaposan rászedett a nyúl.
- Nem úgy van az! - felelte a majom. - A nyúlnak nincsen része ebben a dologban. Egyszerre gyönyörű zene szólalt meg az erdőben, s én odamentem, hogy megnézzem, ki muzsikál.
A vadak csak nevették.
Most azonban újabb őrre lett volna szükségük, de senki sem akart vállalkozni. Sokat gondol­koztak a dolgon, törték, törték, törték a fejüket, mit is tegyenek. Végül a róka így szólt:
- Megmondom, mi a teendő. Csináljunk kátrányembert, és ültessük ide, hogy vigyázzon a vizünkre.
- Helyes, helyes! - egyeztek bele a vadak egyhangúlag.
Egész nap dolgoztak, serénykedtek, míg végre elkészült a kátrányember, és odaültették a kúthoz.
Este, mikor a nyúl kióvakodott a bozótból, észrevette a kátrányembert. Leült hát a domb­oldalon, és énekelni kezdett:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A kátrányember nem hallott. A nyúl tovább énekelt:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
De a kátrányember egy hangot se hallott. A nyúl közelebb jött, és tovább énekelt. A kátrány­ember nem hallott, nem beszélt. A nyúl még közelebb jött. A kátrányember néma maradt.
A nyúl odaért a kátrányemberhez, és így szólt:
- Ide figyelj! Eredj az utamból, hadd menjek a kúthoz, szomjas vagyok!
A kátrányember nem mozdult.
- Ha nem engedsz, megütlek a mellső lábammal - mondta a nyúl.
A kátrányember az ujját sem mozdította.
A nyúl ütésre lendítette a mellső lábát, és akkorát csapott a kátrányemberre, amekkorát csak tudott. De a jobb mellső lába úgy beleragadt a kátrányember testébe, hogy többé nem tudta kihúzni.
- Engedd el a mellső lábamat, mert úgy megcsaplak a másikkal, hogy még! - kiáltotta a nyúl.
A kátrányember meg se moccant.
Erre a nyúl megütötte a bal mellső lábával, de ez is beleragadt a kátrányember testébe.
- Most aztán elég! - kiáltotta dühösen a nyúl. - Ha nem engeded el a lábamat, úgy megváglak, hogy még!
A kátrányember meg se rezzent.
Erre a nyúl belerúgott, amekkorát csak tudott a jobb hátsó lábával, de ez is beleragadt.
- Engedd el, engedd el! - üvöltötte a nyúl most már kétségbeesve. - Úgy beléd rúgok a másik lábammal, hogy még!
A kátrányember szoborként állt ott.
A nyúl belerúgott a bal lábával, ez is mélyen benne maradt a kátrányember testében.
- Ha el nem engedsz - sipította eszeveszetten a nyúl -, nyomban felöklellek a fejemmel. - Ezzel belevágta a fejét, és most már végképp foglyul ejtette őt a mozdulatlan kátrányember.
Félájultan találtak rá másnap reggel a vadak.
Hallottátok volna, hogy kinevették!
- Hahaha! Kedves nyúl uram! Most aztán igazán kíváncsiak vagyunk, lopkodod-e még a vizünket! Ráfektetünk egy fatörzsre, és levágjuk a fejedet.
- Ó, ennek igazán örülök - ravaszkodott a nyúl. - Mindig arra vágytam, hogy levágják a feje­met. Így szívesebben halok meg, mint bármi más módon.
- No, akkor nem vágjuk le a fejedet - mondták a vadak. - Nem ölünk meg úgy, ahogy szeret­néd. Inkább lelövünk.
- Az még jobb - válaszolta a nyúl -, éppen kérni akartalak erre benneteket. Kérlek, lőjetek le!
- Nem, nem lövünk le mégsem - mondták a vadak. Gondolkoztak, törték, törték, törték a fejüket, hogyan is végezzenek vele.
- Majd én megmondom, mit tegyünk vele - mondta végül a medve. - Zárjuk ketrecbe, és etessük, etessük, etessük, ameddig el nem zsírosodik, és olyan kövér nem lesz, mint egy labda, akkor aztán fogjuk meg, dobjuk föl jó magasra, hogy lezuhanjon és szétrepedjen.
- Ó, nagyon kérlek, ne! - jajdult föl a nyúl. - Csak ezt ne tegyétek velem! Mindig attól féltem, hogy így fogok meghalni. Ó, kérlek, találjatok ki bármit, csak ezt ne!
- No, akkor pedig éppen ez lesz a legjobb! - kiáltottak a vadak egyhangúlag.
Bezárták hát a nyulat egy ketrecbe, hordani kezdték neki a jobbnál jobb falatokat: süteményt, lepényeket, cukorkát, mindenféle ízletes eledelt. Lassan-lassan a nyúl kerekre hízott, mint egy labda. Ekkor aztán felvitték a nyulat a hegyoldalhoz, megragadta az oroszlán, megragadta a róka, megragadta a medve, megragadta a majom, aztán lendíteni kezdték előre-hátra, s közben így énekeltek:
Először jó pénzért,
másodszor a vízért,
harmadszor, hogy felkészülj,
negyedszer, hogy most... repülj!
Azzal aztán hórukk! - fölröpítették a magasba. A nyúl azonban talpra esett, jót nevetett, és így felelt nekik:
Hopp! A nevem Molly. Hopp!
Megkaptok ha megfogtok.
Élni, futni csuda jó,
ki lesz a fogó?
És már futott is nagy vidáman, és eltűnt a bozótban.


NYÚL KOMA
Nyúl koma nem szeretett halászni, de a halat annál jobban szerette. Egy nyári reggel a háza előtt ült, amikor arra ment a medve.
- Gyere, nyúl koma, hozd a horgászbotodat, menjünk halászni! - mondotta.
Azt feleli erre a nyúl:
- Nagyon melegem van, nem szeretek halászni.
Így hát a medve egyedül ment a tóhoz, és halászott. A nyúl titokban követte, lefeküdt a domb­oldalon az árnyékba, s ott figyelte, hogy fáradozik a medve a tóparton.
Mikor eljött az ebédidő, medve koma úgy látta, hogy elég halat fogott, s elhatározta, hogy hazamegy. Zsinegre fűzte a halakat, és elindult.
Nyúl koma a dombról figyelte medve komát. “De szép halak - gondolta -, szívesen megenném őket.”
Azzal fogta magát, lefeküdt az út közepére, mintha döglött volna. Arra cammogott medve koma, és azt mondotta:
- Ni csak, úgy látszik, felfordult a nyúl.
Lehajolt és megtapogatta. Aztán gondolt egyet:
“Nekem ugyan nem kell most a nyúl, elég halam van. Itt hagyom az úton, majd később visszajövök érte.”
Ment a medve, mendegélt hazafelé. Alighogy letért az útról, fölugrott a nyúl, a bokrok közt előrefutott, és a medvét megelőzve ismét lefeküdt az útra, s halottnak tettette magát. A medve meglátta a nyulat, és lehajolt hozzá.
- Jaj de jó kövér nyúl, s éppen úgy fekszik itt az úton, mint az előző! Csak maradjon szépen itt, majd később visszajövök érte.
Ment, mendegélt a medve a halakkal, a nyúl megint felugrott, a bokrok közt előreszaladt, s ismét lefeküdt az útra. Jön a medve, és csodálkozva mondja:
- No lám csak, még egy nyúl fekszik itt az úton, ez már összesen három nyúl. Leteszem akkor a halat - morfondírozott magában -, s visszamegyek a másik kettőért is, három kövér nyúl mégis többet ér, mint ez a néhány sovány halacska.
Azzal lerakta a halakat, és indult visszafelé. Azon a helyen, ahol az imént a második nyulat látta: semmi! Visszamegy oda, ahol az első nyúl hevert az úton: semmi! Nem értette a dolgot, megfordult, s vissza az úton oda, ahol a harmadik nyúl feküdt. Hát se nyúl, se hal!
Megharagudott a medve, hogy a nyúl így túljárt az eszén, összehívta társait: farkas komát, párduc komát, róka komát, őz komát, mert a nyúlfi ezeket is többször jól megtréfálta. Elhatá­rozták, hogy ezúttal ők járnak túl az eszén. Közben nyúl koma megfőzte a halakat, és éppen leült vacsorázni. Kinéz a házából, látja, hogy közelednek az állatok.
Kiugrik az ablakon, s uzsgyi, amerre a szeme lát! Azt mondja a medve:
- Ni csak, ott fut nyúl koma - azzal mind utána eredtek.
Róka koma, őz koma gyorsabban futottak, már-már elfogták, de a nyúl hirtelen eltűnt egy lyukban.
Amint biztonságban érezte magát, azon kezdte törni a fejét, hogyan tréfálja meg az állatokat. Felnézett a lyukból, és egy nagy ciprusfát látott. Szeles idő volt éppen, a felhők vonultak az égen, a fa ágai meg a levelei mozogtak. Nagyot kiáltott a nyúl, akkorát, hogy mind odafutottak köré az állatok.
- Vigyázzatok - kiáltotta a nyúl -, ránk szakad az ég!
S valóban a lombok között úgy tűnt, mintha az ég maga is mozgott, remegett volna.
- Rajta - mondta a nyúl koma -, támasszátok most jól meg ezt a fát, a fa pedig fenntartja az eget, úgy talán nem fognak ránk szakadni. Szaladok, hozok egy póznát, hogy a fa biztosabban álljon.
A párduc, a farkas, a róka, a medve, az őz mind fogták, fogták erősen a fát, hogy ne szakadjon rájuk az ég.
Nyúl koma pedig elszaladt, s nagyot nevetett rajtuk. A többi állat talán ma is támasztja a fát, hacsak azóta el nem unták.


VERSENYFUTÁS AZ ÜREGINYÚLLAL
Valamikor réges-régen az a hír járta, hogy a kiákiméi versenyfutóknak nem akad párja az egész Sivina völgyben. Messze földön, a Sivina völgyén túl is tudta mindenki, hogy ők a leg­kitartóbb, a leggyorsabb futók. Mikor a tikvát maguk elé tették, tudta mindenki, hogy a célba előbb érnek be, mint akár a Szelek Falvának, akár a Só Városának legjobb versenyzői. A kiákiméi futók versenyzés közben sohasem vesztették el a tikvát, vagyis azt a botot, amit a versenyző ifjak közben maguk előtt rugdosnak.
A Sivina völgyének többi futói azonban mégsem adták föl a reményt, egyre abban bizakodtak, hogy egyszer majd csak legyőzik a kiákiméi futókat. Csakhogy drága mulatság volt ez a bizakodás! Minden verseny fogadással járt, és a Szelek Falvának meg a Só Városának lakói már mindenüket elvesztették, annyiszor fogadtak a győzelemre, s annyiszor vesztették el a fogadást. Nem is hívhatták ki újabb versenyre a kiákiméi ifjakat, hiszen nem volt már semmijük, amit versenydíjként fölajánlhattak volna.
A két falu öregei ekkor nagy tanácskozásra gyűltek össze, s elhatározták, hogy megkérnek minden okos embert, minden eszes állatot, adjon tanácsot, hogyan lehetne legyőzni a kiákiméi versenyfutókat. Először az üreginyulat kérdezik meg, ő a legfortélyosabb, legfürgébb teremt­mény az egész világon.
Az egyik ifjút nyomban el is küldték az üreginyúlhoz a domboldalra, mert ott lakott. Az ifjak mindig ennek a dombnak a tövében futottak versenyt.
Mikor az öregek küldöttje odaért, az üreginyúl éppen barlangot ásott magának.
- Hé, öcsém, ne zavarj most engem! - kiáltott rá az üreginyúl. - Nem látod, hogy nagy munká­ban vagyok?
De amint megtudta, miről van szó, nyomban abbahagyta az ásást, hosszan gondolkozott, majd így szólt:
- Most, öcsém, menj szépen haza, s mondd meg a népednek, mától számított negyedik napra hívják ki versenyfutásra Kiákimé ifjait. Azt is mondd meg a népednek, hogy helyettetek én futok, de nem a földön, hanem a saját utamat követve, a föld alatt.
Az ifjú már sietett volna haza a jó hírrel, ám az üreginyúl visszahívta, s így beszélt hozzá:
- El ne felejtsd megmondani a népednek, hogy bármiben fogadjanak is a győzelemre, két dolgot magamnak követelek, e két dolog közül pedig az első a piros szín, a második a szent virágpor.
Az ifjú hazament, s elmondotta az üreginyúl üzenetét. A Szelek Falvának és a Só Falujának lakói ekkor követet küldtek Kiákiméba, megüzenték, hogy helyettük az üreginyúl fog futni, s ők ennek a győzelmére fogadnak mindenükben, amijük még van, de ha Kiákimé futói veszí­tenek, vissza kell adniuk mindent, amit eddig elnyertek a Sivina völgyben lakó más nemzet­ségektől.
Kiákimé népe boldog volt, hogy ismét lesz versenyfutás, ismét bebizonyíthatják, hogy a Sivina völgyében nincs párja a kiákiméi versenyfutóknak. Elfogadtak minden föltételt, bele­mentek a fogadásba is, csak azt kérték, hogy a föld alatt futó üreginyúl időnként dugja ki a fejét a föld alól, hadd lássák Kiákimé futói, hol tart a versenytársuk.
A követ ezután elment az üreginyúlhoz, hogy tudassa vele: Kiákimé futói készen állnak a versenyre.
Az üreginyúl még azon az éjszakán elment az öccséhez, az pontosan olyan volt, mint ő: szürkésbarna az irhája s csupa por, mert az öcs is éppen pincét ásott.
- Kedves öcsém - mondta az öregebbik üreginyúl -, négy nap múlva versenyt kell futnom. Ezért két lyukat ások, egyet a domb tövében, ahonnan a versenyzők indulnak, egyet meg kicsit odébb. Arra kérlek, áss te is két lyukat: egyet itt a házadnál, egyet meg kicsit odébb. Mint versenyző, piros tollat viselek majd a fejemen. Kérlek, te is köss a fejedre egy piros tollat. Mikor a versenyzők futásának a dobogását hallod, kérlek, dugd ki a fejedet az első lyukon, aztán amilyen gyorsan csak tudsz, fuss a második lyukhoz.
- Megértettem, s minden úgy lesz, ahogy akarod. Szívesen segítek neked abban, hogy becsap­hasd ezeket az öntelt kiákiméi futókat! - mondta az üreginyúl öccse.
Az üreginyúl ezután elment a második, a harmadik, a negyedik meg az ötödik öccséhez, nekik is elmondta azt, amit a legidősebb öccsének elmondott, s azok ugyanúgy válaszoltak, mint amaz.
Az üreginyúl, mint aki dolgát jól végezte, hazament, s kényelmesen letelepedett a vackán.
Megvirradt a negyedik nap reggele. Kiákimé futói egy teljes napon át böjtöltek a szent házban, s most derekukon a futók vörös övével, kezükben a futók botjával megjelentek a starthelyen. Odagyülekezett már Sivina völgyének apraja-nagyja. Utolsónak az üreginyúl jelent meg; vörös toll virított a föld alól kibukkanó fején, a botot meg maga elé tette, hogy amikor kell, a foga közé kaphassa.
- Elnézést kérek - mondta -, hogy a botot futás közben nem rugdosom magam előtt, de hiszen értitek: ehhez túl kurták a lábaim. A botot majd a számban viszem, a lábaimmal meg ásom magamnak a föld alatti versenypályát. Rendben van így?
Kiákimé futói jóízűt nevettek, s azt mondták, hogy nincs semmi kifogásuk a furcsa verseny­szabály ellen, sőt, ha az üreginyúl akarja, szívesen adnak neki még előnyt is; de az megrázta vörös tollas fejét, s kijelentette, hogy köszöni, erre nincs szüksége.
Elhangzott az indítójel. Kiákimé futói vidám rikkantással rúgták előre a futóbotot, az üregi­nyúl meg a foga közé vette a magáét, s eltűnt a föld alatt. Sivina völgyének lakói léleksza­kad­va vágtattak a legközelebbi dombhoz, s ott várták izgatottan, mikor bukkan föl az üreginyúl vörös tollas feje a föld alól. A kiákiméi futók kavargó porfelhőben éppen most vágtattak el a kis domb mellett.
A kíváncsiak meg vártak, vártak, ám egyszerre csak azt látták, hogy a versenypálya közepén, egy távolabbi halomnál bukkan ki a föld alól az üreginyúl vörös tollas feje. A kiákiméi futók kicsit később vágtattak el a halom mellett, s ugyancsak csodálkoztak, hogy az üreginyúl előttük jár. Még gyorsabb futásba kezdtek, a nemzetségük meg hangos kiáltásokkal biztatta őket. Döngött a föld a futók lába alatt, perdült-sodródott előttük a bot, ám a futók egyszerre csak azt látták, hogy a pályán jóval előttük a föld alól ismét fölbukkan az üreginyúl feje. Így volt ez, valahányszor egy-egy halomhoz értek. A futók előtt mindig fölbukkant a vörös tollas fej, s ők természetesen azt hitték, hogy mindig ugyanazt az üreginyulat látják.
A kiindulási pontjuktól, vagyis a céltól, ahova vissza kellett érkezniük, még ugyancsak messze voltak a futók, mikor a föld alól előbukkant a legidősebb üreginyúl, és mint aki szörnyen fáradt, a célponthoz kúszott. Izzadság és por borította, mintha valóban futott volna, pedig az egész verseny alatt szundikált, csak most, a vége felé ébredt fel, megmártózott vízben, meg­hempergett porban, s a szemét félig lehunyta, mint aki alig lát a kimerültségtől.
A nézők serege hangosan kiáltozva ünnepelte a győztest meg azt, hogy egyszer végre vereséget szenvedtek a kiákiméi öntelt futók.
A Sivina völgyének versenyfutói azóta is hálásan emlegetik az üreginyulat, s ha versenyt futnak, manapság is vörös tollat tűznek a homlokszalagjukba, szent virágport tesznek az övükbe, s indulás előtt fennhangon így szólnak:
- Versenyre kelünk, ó, üreginyúl! Segítsd futásunkat! Tedd, hogy ellenfelünk futóbotja barlan­godba hulljon: tedd, hogy ellenfelünknek botját kelljen keresgélni, míg mi továbbszáguldunk, s győztesen célba érünk!
Vége a történetnek.


A FÜRJ MEG A NYÚL
A fürj és a nyúl élelmet keresett.
A nyúl csak szaladgált ide-oda, a fürj azonban röpült.
Így aztán érthető, hogy a fürj hamarabb talált egy területet, melyen sok érett barack, tök, dinnye, szilva és egy egész borsóföld volt.
Mindez igazán a fürjnek való eledel volt, különösen a borsó, éppen ezért nem akarta, hogy a nyúl is részesüljön a csemegéből.
Szárnyra kapott hát ismét, odaröppent a nyúl közelébe, ott lecsapódott a földre, körbe-körbe szaladgált, csapkodott a szárnyával, fetrengett a földön.
- Mi baj, fürj uram? - kérdezte a nyúl.
- Ó, nyúl úr, jobb lesz, ha azonnal kotródunk innen! - felelte a fürj fetrengve. - Arra lefelé jártam, és találkoztam egy óriás emberrel. Félholtra vert. Nem is menekülhettem volna, ha repülni nem tudok.
Ezzel aztán sietni kezdett, majd föl is röppent egy kicsit. A nyúl követte. Így aztán elvezette a nyulat messzire, az ellenkező irányba.
Miután a fürj megszabadult a nyúltól, összeszedte fürjrokonait és barátait, és visszarepültek a gyümölcsöskertek és a borsóföld felé, és pompás lakomát csaptak.
Így járt túl a fürj a nyúl eszén.


Forrás: A mesemondó szikla