HOGYAN RÖPÜLT VERSENYT A KOLIBRI ÉS A GÓLYA?

A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De a szárnyai nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó. Egyszer aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legna­gyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőben marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és nehézkes.
- Komámuram - szólt a gólyához -, nem repülnénk egyszer versenyt?
- Miért ne? De vajon elég erős vagy hozzá?
- Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri.
- No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk?
- Holnap reggel.
- Jó. Holnap reggel várlak.
Másnap reggel a kolibri a gólya elé állt.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya.
- Nincs semmi különös.
- Akkor hát kezdhetjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezdd talán te, én meg majd utánad röpülök.
A kolibri fölröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt, a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan oda­ért a gólya.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte nevetve.
- Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri.
- Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya.
- Komámuram, engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam! - kérte alázatosan a kolibri.
- Nem bánom - mondta jólelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, hogy azzal kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinak.
- Ülj csak a lábamra!
A csuromvizes kis madár a gólya lábába kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s föl­kiáltott:
- Rajta, sógor! Előre!
Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek. Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!


Forrás: A mesemondó szikla

AZ ELSŐ ANGOLNA TÖRTÉNETE

Volt egyszer egy ember, aki rettegett a víztől. Sohase mosdott, sohase fürdött, s mikor a többiek a folyóra mentek, ő félve mindig elhúzódott tőlük.
Egy napon, mikor a rokonai fürödni mentek, a víztől rettegő emberben kíváncsiság ébredt. “Odamegyek én is, meglesem őket” - gondolta magában. Így is tett. Leült a folyóparton, s nézte, hogy a többiek hogyan lubickolnak, játszadoznak a hullámok között.
A fürdőzők kicsúfolták:
- Nézd a gyáváját! Hogy retteg a víztől!
Valamennyien jót nevettek, aztán így szólt az egyikük:
- Az lenne ám a jó mulatság, ha belelökném a vízbe! Figyeljetek csak! - s máris kapaszkodott föl a partra.
A mi emberünk meg amint látta, hogy a csúfolódó feléje tart, sejtette, hogy mi vár rá, de úgy elfogta a rettegés, a reszketés, hogy jóformán mozdulni sem tudott. A tréfacsináló melléje ugrott, átfogta, s belehajította a vízbe. A folyam fenekét érte, aztán a víz színére bukott, de hiába rúgkapált, nem tudta magát fönntartani, ismét a fenékre került, és mikor lélegzeni akart, orra-szája megtelt vízzel, aztán egyszer csak végképp elmerült.
A halak nyomban megtámadták, csipkedni kezdték, ő meg kézzel-lábbal hadonászott, hogy elűzze őket, egy alligátor is bele akart volna csípni, ám a mi emberünk olyan vadul ugrott neki, hogy az alligátor rémülten elmenekült. De nem úgy a kis halak! Azok csöppet sem féltek a hadonászástól, rúgkapálástól, körbefogták az elmerült embert, csípték-harapták, ahol érték.
Éppen akkor úszott arra a pirahiba, a félelmetes rablóhal, s megszánta szegényt.
- Hagyjátok békén ezt az embert! - kiáltott a halakra. - Feleségül megyek hozzá, ne merjétek tovább bántani!
Azzal a pirahiba megfogta az embert, elvitte magához, bemutatta a rokonainak, s feleségül ment hozzá. Hatalmas rokonsága volt a pirahibának, az alligátor is közéjük tartozott meg a surubim, a piraruku, aztán a vízikígyó meg a nagy trahira, a jundia és még sok más, félelmetes rablóhal. A pirahiba nemzetsége kedvesen fogadta az embert, valamennyien örültek, hogy rokonságba kerültek vele; azt mondták neki, számíthat rájuk, mindenben segítik, hogy boldo­gul­jon addig is, míg jómaga is átváltozik valamilyen hallá. Megnyugodott a mi emberünk, most már csöppet sem félt. Keresett egy nagy buzogányt, s elindult, hogy bosszút álljon azokon, akik a vízbe dobták és kinevették. De mire odaért, ahol a rokonai fürödni szoktak, már nem talált ott senkit, a folyópart is elhagyatott volt: emberrokonai hát hazamentek, s mit sem törődtek azzal, hogy mi sorsra jut ő.
Egy idő múlva a mi emberünk észrevette, hogy megkezdődött az átváltozása: kemény csontjai úgy meglágyultak, hogy teljesen hajlékonnyá lettek, a teste pedig hidegre, olyan hidegre hűlt, hogy még a folyam vize is dermedezett körülötte. A halak most már féltek tőle, kitértek az útjából, mert amerre ő járt, mindig jeges hideg volt a folyam. Ahogy a csontjai meglágyultak, a feje összébbzsugorodott, elkeskenyült, a két keze uszonnyá változott, már nem is tudta tartani a nagy buzogányt, ekkor a két lába közé szorította: a buzogány odanőtt a testéhez, aztán összenőtt a két lába is, és a buzogánnyal együtt hatalmas farokuszony lett belőle.
Az ember tehát hallá változott, hatalmas angolnává, amely örökké reszketett és reszketett a saját hidegétől. Végül ugyanis már olyan hideg volt, hogy még maga a pirahiba is rettegett tőle, s kitért az útjából. Így aztán az angolna mindig egyedül volt, nem maradt meg mellette egyetlen hal sem: s mert nem volt kivel játszadozzon, lubickoljon, örökösen a folyam jeges és sötét mélyét járta magányosan.
Hajdani emberrokonai közben elhatározták, hogy elmennek halászni. A folyó közepére men­tek, hogy ott vessék ki hálóikat. Egyszerre csak közibük rontott a hatalmas angolna, és hatal­mas, buzogányos farokuszonyával leütötte az egyik halászt, s az élettelenül zuhant a vízbe.
- Az angolna az életünkre tör! - kiáltoztak valamennyien, és rémülten menekültek. Aztán így szólt az egyikük:
- Ez az angolna talán nem más, mint az ember, akit vízbe löktünk. Talán bosszút esküdött ellenünk, s pusztít bennünket, ahol ér!
- Mindegy, hogy a hajdani rokonunk vagy egy idegen angolna - mondta a legidősebb halász. - Itt többé nem fürödhetünk, nem is halászhatunk. Hagyjuk el kunyhóinkat, költözzünk el más vidékre!
Úgy is tettek.
Az angolna pedig ezentúl is a folyó legmélyebb, legsötétebb, leghidegebb vizeit kereste, és keresi még ma is. Teste lágy és hajlékony maradt, s manapság is szüntelenül reszket: ha meg valaki a közelébe merészkedik, rögtön lesújt rá a farokuszonyába belenőtt buzogánnyal. Mert ő is meg minden utódja magányosan járja a vizeket, s az életére tör annak, aki a magányát zavarni merészeli.

Forrás: A mesemondó szikla

A TENGER KIRÁLYNŐJE

A viharmadár elhatározta, hogy földi anya lányát veszi feleségül. Selymesen csillogó fókabőrt húzott magára, s minthogy a szeme rossz volt, rozmáragyarból szemüveget is csinált magának. Szép akart lenni, ez igazán érthető. Aztán ember formát öltött, emberként ment az emberek közé, feleségül vett egy lányt, s magával vitte.
Történt egyszer, hogy leesett a pápaszeme, felesége meglátta csúf és rossz szemét, s nyomban sírni kezdett, hogy a férjének olyan igazán csúf a szeme.
A férje azonban csak nevetett:
- Ó, hát megláttad a szememet? Hihihi... - azzal ismét föltette a rozmáragyarból készült pápa­szemet.
A viharmadár feleségének a bátyjai közben egyre búslakodtak a húguk után, s elhatározták, hogy meglátogatják. Így is tettek. Mikor megérkeztek a nővérükhöz, a viharmadár éppen vadász­úton járt, s a fivérek magukkal vitték nővérüket.
A viharmadár nagyon elbúsult, mikor hazatérve látta, hogy elrabolták a feleségét. Sejtette, hogy a fivérek jártak ott, s nyomban a menekülők után indult. Röptében erősen verdesett a szárnyaival, s mert nagy varázsló volt, erős szárnycsapásaival vihart támasztott.
A hirtelen vihar a tengeren érte az uniaqot, vagyis azt a bárkát, melyen a földi asszony mene­kült a viharmadár férjétől.
Tajtékos hullámok verték az uniaqot, s a viharmadár szárnyainak vad suhogása nyomán egyre iszonyatosabban tombolt a szél. A fivérek tudták, hogy a viharmadár haragja keltette föl a tomboló szelet, az korbácsolja a tajtékos hullámokat, s hogy megmeneküljenek a viharmadár haragjától, a tengerbe dobták nővérüket. Az pedig a bárka peremébe kapaszkodott, hogy el ne nyelje a viharzó tenger. De a fivérei evezővel ütöttek a kapaszkodó kézre, s az asszony elmerült.
Elmerült, szállt le, egyre lejjebb, aztán a tenger fenekére ért. Ott pedig ajándékozó úrnővé változott, ő a tengerek mélyén és a hullámok között lakozó kis és nagy halak, kagylók és rákok meg mindennemű teremtmények királynője.
Amikor a férfiak fókavadászatra indulnak, a törzs varázslói Nerrivikhez, a tengerek királynő­jéhez folyamodnak, hogy eredményes legyen a vadászat, s bőséges zsákmánnyal térhessenek meg. Nerrivik keze fáj, csupa seb, mióta fivérei evezővel ütöttek rá, egyedül nem is tudja meg­fésülni hosszú, szép haját. A varázslók fésülgetik, Nerrivik megengedi, hogy a vadászok fókákat ejthessenek el, a halászok meg halakkal, rákokkal, kagylókkal megrakott kosarakkal térhessenek haza a tengerről.


Forrás: A mesemondó szikla

A MESEMONDÓ SZIKLA

Lakott egy irokéz faluban egy árva fiú. A szülei meghaltak, amikor a kicsi még csak néhány hetes volt. Egy ismerős asszony vette magához az árvát. A csöppség egészséges, erős fiúvá fejlődött. Mikor fölserdült, nevelőanyja íjat és nyilat adott a kezébe, és azt mondotta:
- Itt az ideje, hogy megtanulj vadászni. Holnap reggel menj az erdőbe, húzd meg az íjat, és annyi madarat lőj, amennyit csak találsz.
Este kukoricát morzsolt az asszony, forró hamuban megsütötte. Azt adta reggelire a fiúnak, a maradékot szarvasbőrbe csomagolta, és így szólt:
- Vidd magaddal! Egész nap fáradozol, biztosan megéhezel.
Útnak indult az árva, és hamarosan sok madarat ejtett el. Délben leült, a kukoricaszemeket eszegette, azután délután újra vadászott. Mikor este hazafelé indult, vállára fölfűzve vitte a madarakat.
Másnap reggel nevelőanyja ismét kukoricát készített reggelire, s intette, hogy nyitva legyen a szeme, mert ha jó vadász lesz belőle, egész életében nem fog nélkülözni.
A fiúcska vette íját és nyilát, batyujába kötözte a kukoricát, és ment az erdőbe. Jó szerencsével vadászott. Délben eszegette a kukoricát, és azon gondolkozott, amit nevelőanyja mondott. “Úgy teszek - gondolta -, ahogy nevelőanyám tanácsolta, és majd később, ha megnövök, na­gyobb vadakra is vadászom.”
Aznap még több madarat vitt haza a fiú. Nevelőanyja megköszönte, és azt mondotta:
- Látod, most már te is dolgozol a megélhetésedért.
Harmadnap hajnalban ismét elkészítette a fiú reggelijét, s a gyerek evés után felkapta az elemózsiás batyut, s útnak indult. Most még messzebbre ment, és este még több madarat hozott haza. Nevelőanyja megdicsérte, és újra köszönetet mondott neki.
A fiú nap nap után egyre több madarat hozott. A kilencedik nap már annyi madarat ejtett, hogy alig tudta őket a hátán hazacipelni. A nevelőanyja hármasával-négyesével összekötözte a ma­da­rakat, és a szomszédok közt szétosztotta őket.
A tizedik napon a fiú újra elindult, de most még mélyebbre hatolt be az erdőbe, mint az előző napokon. Délfelé észrevette, hogy az íj húrja meglazult. Körülnézett, hogy találna helyet, ahol a húrt újra felerősíthetné. Akkor megpillantott az erdőben egy tisztást, közepén egy hatalmas, sima, kerek sziklát. Odament, felmászott rá, és elhelyezkedett a tetején.
Amikor éppen elkészült az íj megerősítésével, egy hang szólalt meg:
- Mondjak neked meséket?
A fiú körülnézett, hogy ki szólt, de nem látott senkit. Így hát az íjával bajlódott tovább.
- Mondjak neked meséket? - kérdezte újra a hang.
Hiába nézdegélt körül, senkit sem látott. Elhatározta, hogy résen lesz, nem fogják rászedni. Abbahagyta a munkát, és figyelt. Akkor megint felhallatszott:
- Mondjak neked meséket? - A fiú úgy találta, hogy csak magából a sziklából jöhet a hang.
Megkérdezte hát:
- Ki szólt hozzám? És mit jelent az, hogy mesét mondani?
- Én szóltam, a szikla - felelte a hang -, s most rég volt történetet mondok neked. Ha adsz nekem madarakat, cserébe gyönyörű meséket hallhatsz.
- Vedd hát a madarakat.
Mihelyt a fiú megígérte a sziklának, hogy madarat ad neki, a szikla mesélni kezdett. Mikor az egyik történetnek vége volt, kezdődött a másik. A fiú ráhajtotta fejét a sziklára, úgy figyelt.
Estefelé a szikla azt mondotta:
- Most megpihenünk, de gyere ide holnap megint. Ha valaki megkérdezi, hogy mi történt a madarakkal, mondd, hogy kevesebbet találtál, és messzebb kellett menned értük az erdőbe.
Hazafelé a fiú öt vagy hat madarat lőtt. Mikor nevelőanyja megkérdezte, hogy miért hozott ma olyan kevés madarat, azt felelte, hogy a sok vadászattól ritkább lett a madár, messzebb kellett értük mennie.
A következő reggel az árva megint elindult az íjával és nyilával és a kukoricával, de elfelejtett madarakra vadászni, mert csak az járt az eszében, amit a mesemondó sziklától hallott.
Amikor egy-egy madár éppen felrepült mellette, rálőtt, de sok időt nem vesztegetett velük, egyenesen az erdei tisztás felé tartott. Mikor megérkezett, rátette a madarakat a kőre, és fel­kiáltott:
- Itt vagyok, szikla, itt vannak a madarak is, mondd hát a mesét!
A szikla az egyik történetet a másik után mesélte. Estefelé befejezte, és így szólt:
- Ismét pihenjünk meg holnapig.
Hazafelé a fiú madarakat keresett, de késő volt már, és csak keveset talált. Nevelőanyja el­mondotta a szomszédoknak, hogy amikor a fia vadászni kezdett, eleinte nagyon sok madarat hozott haza, de most csak négy-öt madár van a vállára fölfűzve, pedig reggeltől estig járja az erdőt. Ezt különösnek találták, s úgy vélték, hogy vagy eldobta a madarakat, vagy talán csak lustálkodott, nem vadászott.
Felbérelt hát a nevelőanyja egy legénykét, hogy észrevétlenül kövesse a fiát, tudja meg, mit csinál.
A következő reggel a legény is fogta íját és nyilát, és az árva fiú után settenkedett. Sikerült észrevétlenül követnie, s néha-néha maga is lőtt egy-egy madarat. A fiú nagyon sok madarat lőtt, azután amint a nap előrehaladt az égen, egyszerre keletnek indult olyan gyorsan, ahogy csak tudott.
A felbérelt legényke titkon követte, amíg odaértek a tisztáshoz. Látja, hogy az árva fiú fel­mászik a sziklára, és elhelyezkedik rajta.
Közelebb lopódzott hát, és meghallotta a beszédet. Minthogy nem látta, kivel beszél a fiú, kilépett rejtekhelyéről, és megkérdezte tőle:
- Hát te mit csinálsz itt?
- Meséket hallgatok - volt a válasz.
- Mik azok a mesék?
- Olyan régi dolgokról szóló történetek, amelyeket már nem tud senki. Ha hozol madarat a sziklának, neked is mesél. Csak annyit kell mondanod: “Eljöttem, hogy hallgassam a meséi­det.”
Ez a legény is úgy tett, ahogy a másik tanácsolta, s a szikla neki is mesélt.
Ott ültek a fiúk, hallgatták a mesét, amíg a nap le nem ment. Akkor a szikla azt mondta:
- Most pihennünk kell, jöjjetek holnap újra.
Visszafelé menet az árva fiú ismét csak négy madarat lőtt. A nevelőanyja megkérdezte a felbérelt legénykét, hogy miért hoztak olyan kevés madarat. Azt felelte a legény:
- Követtem egy darabig a fiadat a megállapodás szerint, azután megszólítottam, és együtt vadásztunk, amíg csak ideje nem volt hazatérnünk. Csak kevés madarat találtunk.
Másnap a két fiú együtt indult el. Mire dél lett, mindketten már sok madarat lőttek. Oda­futottak a tisztáshoz, rátették a madarakat a sziklára, és azt mondták:
- Szikla, itt vagyunk, elhoztuk a madarakat, kérünk, mesélj.
Ott ült a két fiú a sziklán késő délutánig, hallgatták a meséket, de a szikla alkonyattájt megint hazaküldte őket:
- Menjetek szépen haza, majd holnap folytatjuk.
A fiúk minden elibük kerülő madarat lelőttek, de későre járt már, és nem ejthettek sok zsák­mányt.
Néhány nap telt el így, s a nevelőanya azt gondolta magában: “Biztos, hogy ez a két fiú több madarat lő, mint amennyit hazahoz.”
Megkért hát két felnőtt férfit, hogy titokban kövessék a fiúkat. Másnap reggel a két legényke elindult az erdőbe, a két indián pedig lopva követte őket. A fiúknál sok madarat találtak, fel­fűzték őket, de hamarosan abbahagyták a vadászatot, és a tisztáshoz siettek. A férfiak a fák mögött rejtőzködve figyelték, hogyan teszik a madarakat a sziklára, hogyan telepednek rá maguk is, és hogyan fülelnek lehajtott fejjel.
- Gyerünk, és nézzük meg, hogy ki beszél a fiúkhoz - mondták a férfiak. A sziklához siettek és megkérdezték: - Hát ti mit csináltok itt?
A fiúk megijedtek, de az idősebb megszólalt:
- Ígérjétek meg, hogy nem árultok el bennünket.
Az indiánok megígérték, és akkor az idősebb így folytatta:
- Üljetek fel ti is a sziklára, és maradjatok csendben.
Az emberek elhelyezkedtek a sziklán, és a fiú felkiáltott:
- Szikla, folytasd a mesét!
Mind a négyen ott ültek, fejüket a kőhöz tapasztva, és hallgatták a szebbnél szebb históriákat.
Mikor beesteledett, a szikla azt mondta:
- Holnap jöjjön ide a faluból mindenki, és hallgassák meg a mesémet. Mondjátok meg a főnöknek, hogy küldjön el minden embert, asszonyt, gyereket, s mindenki hozzon magával ennivalót. A tisztást készítsétek elő, vágjátok ki a bokrokat, hogy az emberek közel ülhes­senek hozzám.
Az árva fiú azon az éjszakán a főnök elé állt, s mindent elmesélt a mesemondó szikláról, a főnök pedig hírmondót küldött, aki szétvitte a faluba a szikla üzenetét.
A következő napon készen álltak az útra. Elöl ment az árva, őt követték a többiek. Megér­keztek a tisztásra, mindenki letette a sziklára, amit hozott: húst, tortillát, egyebet. Gyökerestül kivágták a bokrokat, és körülülték a sziklát.
Amikor mindenki elcsendesedett, a szikla így szólt:
- Most elmondom a rég volt idők történetét. Valamikor réges-régen, még mielőtt megteremtő­dött a világ, ami ma is létezik, volt egy másik világ is. Azok a dolgok, amikről szólok, abban a réges-régi világban történtek. Néhányan közületek minden szavamra emlékezni fognak, mások csak egyikre-másikra. Lesznek, akik mindent elfelejtenek. Tudom, hogy így lesz. De mindenki tegye meg, ami tőle telik, amikor már nem én mesélek, hanem ti adjátok szájról szájra a mesét. Jól figyeljetek hát a szavaimra.
Mindenki lehajtotta a fejét, és feszülten figyelt a sziklára. Mikor a nap már lemenőben volt, a szikla ezt mondotta:
- Most pihenünk, holnap hozzatok ismét húst és kenyeret.
Jókor reggel az emberek a sziklához siettek, s látták, hogy az előző este ott hagyott hús és kenyér eltűnt. Új ételeket tettek a sziklára, körbeülték, és vártak.
Amikor minden elcsendesedett, a szikla mesélni kezdett. Mesélt napestig, aztán azt mondta:
- Gyertek holnap újra, és akkor befejezem a mesémet.
Másnap reggel megint összeült a falu népe a szikla körül, és amikor csönd lett, a szikla mesélni kezdett, és mesélt késő estig. Azután így szólt:
- Most már berekesztem a szavamat. Amíg világ a világ, emlékezzetek a most hallottakra. Mondjátok tovább gyermekeiteknek és unokáitoknak, egyik nemzedék a másiknak. Lesz, aki jobban fog emlékezni, mint a többiek, lesz, aki szebben mesél, mint mások. De egyet tudjatok: ha elmentek egy mesemondóhoz, és megkéritek, hogy mesélje el nektek a rég volt történe­te­ket, vigyetek neki mindig ajándékot, kenyeret vagy húst, vagy ami éppen adódik. Én mindent elmondtam, ami kezdetben volt, még azt is, ami még régebben történt. Most rajtatok a sor, hogy továbbadjátok a meséimet, és örökre emlékezzetek arra, amit tőlem hallottatok.
Azzal a szikla elhallgatott.
S így is lett.
Azóta mesélik az indiánok unokákról unokáknak azokat a gyönyörű történeteket, melyeket a mesemondó sziklától tanultak, s azóta szokás, hogy a mesemondónak ajándékot vigyenek.


Forrás: A mesemondó szikla

A TENGERI HOLLÓ

Egyszer egy kis veréb magányosan búslakodott a fészkén, sírdogált, mert várta, de hiába várta a párját, az csak nem tért haza. Odaszállt hozzá egy holló, és megkérdezte:
- Miért sírsz, veréb?
- Siratom a páromat, elszállt, és nem tért haza. Nagyon szerettem őt, mindig pompás kukacok­kal etetett engem.
- Ne búslakodj tovább, inkább gyere hozzám feleségül. Nézd, milyen szép nagy csőröm, milyen hosszú szakállam van, és nézd, milyen előkelően tudom forgatni a fejemet! És látod, milyen széles a szárnyam? Ha feleségül jössz hozzám, a szárnyam alatt alhatsz, s finom fala­tok­kal etetlek.
- Nem leszek a feleséged. Nem tetszik nekem a nagy csőröd, a hosszú szakállad, sem ahogy a fejedet forgatod! Nem akarok a szárnyad alatt aludni, nem akarok tőled finom falatokat!
A holló elszállt, megkereste a vadludakat. Úgy érezte, nem lesz nyugta, míg feleségre nem talál. De a vadludak megriadtak és szétröppentek, mikor meglátták a hollót; mire odaért, már csak két vadliba tollászkodott a parton. Így szólt a holló a vadludakhoz:
- Feleségül kértem egy ostoba verebet, de az nemet mondott. Szívesen feleségül vennélek benneteket!
- Rosszkor jöttél, holló - mondták a vadlibák. - Éppen most indulunk nagy útra, átkelünk a tengeren.
- Veletek megyek - örvendezett a holló.
- Ugyan hogy jöhetnél velünk? A tengeren most nem úszik jéghegy, hol pihennél hát meg útközben? Te nem tudsz leszállni és a víz tükrén lebegni, ahogyan mi pihenünk útközben!
- Akkor is veletek tartok! Majd a levegőben pihenek!
Nyomban feleségül vette a két vadlibát, s mikor azok felröppentek, elszállt velük a holló is. Hármasban röpültek egy ideig, de aztán a holló fáradt lett, nagyon fáradt.
- Gyorsan, gyorsan! - kiáltozott rémülten. - Csináljatok valamit, hogy leszállhassak, meg­pihen­hessek! Álljatok egymás mellé, símuljatok egymáshoz a vízen!
A két vadliba feleség úgy tett, ahogy a holló mondta. Egymáshoz símultak a tenger tükrén, a holló meg rájuk telepedett s elaludt.
Közben a vadliba feleségek meglátták, hogy társaik egyre messzebb és messzebb szállnak fönt a magasban. Lerázták hátukról az alvó hollót, s ők is felröppentek, mentek a társaik után.
- Jaj nekem! - rikoltozott a holló. De többet aztán nem szólt, nem szólhatott, mert elmerült, a tengerbe fulladt. Ennek a hollónak a szelleméből lett az első tengeri holló, mely már a víz színén is meg tudott pihenni, ha hosszú útjában kifáradt.

Forrás: A mesemondó szikla

MANABUS TÖRTÉNETEI


Születése
Élt egyszer egy vénasszony, Nokomisnak hívták. Ő volt a föld. Volt egy lánya. Ez a lány lett Manabus anyja, Manabusé, aki a tűz is, és nyulacska alakjában látta meg a napvilágot.
Manabus anyja meghalt. Nokomis magára maradt a nyulacskával.
Nokomis az ölébe vette, és így becézgette:
- Aranyos, kicsi nyulacskám, drága Manabusom.
A vénasszony szeretgette, ápolgatta.
A kis fehér nyúl nőtt, növekedett, míg egy szép napon emberré nem változott.
Így született Manabus.
Néhány erőteljes lépést tett a vigvam talaján, az egész föld megingott alatta. Ellenségei, a föld alatt élő gonosz szellemek, az Anamaqkiuk így szóltak egymáshoz:
- Mi történhetett? Valahol biztosan egy nagy manido született! - és ezzel haladéktalanul hozzáláttak útját-módját keresni, hogyan pusztíthatnák el Manabust.


Felgyújtja a medve bundáját

Egy napon Manabus az erdőbe ment vadászni, de üres kézzel tért vissza vigvamjába. Amikor belépett, látja ám, hogy nagyanyja szépen fésült hajjal, igen ünnepélyesen ül ott a gyékényen. Így szólt hát hozzá:
- Látom, nagyanya, szépen megfésülködtél, tiszta ruhát öltöttél. Látogató járt itt talán?
A nagyanya nem adott kielégítő választ, a fiú abbahagyta hát a kérdezősködést, de gyanú ébredt benne, hogy valaki itt járt, és a vénasszony ezt el akarja titkolni előtte.
Másnap Manabus ismét az erdőbe ment, és visszatértekor ismét ott találta nagyanyját a gyékényen ülve, éppen úgy, mint tegnap. A fiú nem szólt, de gyanúja, hogy valaki távollétében itt járt a vigvamban, megerősödött.
Másnap minden ugyanígy ismétlődött meg.
Ezért aztán negyednap Manabus megint úgy tett, mintha vadászni indulna, de visszalopózott a vigvam közelébe, hogy meglesse, vajon ki is lehet nagyanyja látogatója. Sejtette, hogy egy medve, de biztos akart lenni a dolgában.
Nem kellett soká várakoznia.
Csörtetve, dörmögve jött a medve az ösvényen.
Manabus megvárta, amíg a medve belép a vigvamba, akkor meggyújtott egy száraz nyírfakérget, és erős tüzet élesztett. A tűzzel a vigvamhoz szaladt, félrerántotta a függönyt.
Ott ült a medve Manabus nagyanyjával a gyékényen.
A fiú rádobta a medvére az égő nyírfakérget, az állat vastag, száraz bundájába rögtön bele­harapott a láng.
A medve egy ideig a fájdalomtól üvöltözve ide-oda rohangált, hempergőzött, aztán kirohant a vigvamból, egyenest a folyó felé, de mielőtt elérhette volna a hűsítő hullámokat, holtan rogyott össze.
Manabus, miután a lángoló nyírfakérget a medvére hajította, azonnal visszaszaladt a sűrűbe, és elrejtőzött a bokrok között. Mikor az égő bundájú, rohanó medvét megpillantotta, nyomába szegődött.
Mikor pedig az állat holtan rogyott össze, odalépett hozzá, és vonszolni kezdte a vigvam felé. Behúzta a vigvamba nagyanyja lába elé, és így szólt:
- Nézd, nagyanya, sikerült elejtenem egy medvét. Végre lesz mit ennünk.
- Hogyan ölted meg, kis unokám? - kérdezte a vénasszony.
- Éppen az imént sikerült elejtenem - felelt, és mégsem felelt Manabus nagyanyja kérdésére, mert el akarta titkolni, hogy lángra lobbantotta a medve bundáját.
Aztán hozzálátott, megnyúzta, feldarabolta a medvét, és egy szép darab hússal megkínálta a nagyanyját.
A vénasszony azonban felháborodottan utasította vissza:
- Nem, nem, kis unokám! A medve jó barátom volt, nem ehetem belőle!


Legyőzi Gyöngytoll Manidót

Nokomis elmesélte egyszer Manabusnak, hogy férjét valaha Gyöngytoll Manido ölte meg. Gyöngytoll a nagy víz másik oldalán élt.
Manabus elhatározta, hogy felkészül és elindul, hogy találkozhassék Gyöngytollal. A szellem lakhelyét először is tüzet köpködő kígyók védik, és senkit át nem engednek. A nagy vizet pedig arrafelé gumiszerű, ragadós anyag borítja, aki át akar kelni rajta, menthetetlenül bele­ragad.
Manabus íjat és számtalan nyílvesszőt készített magának, böjtölt, elénekelte harci dalát, aztán teljes harci díszben kenujába szállt. A szokásos felszerelésen kívül olajat is vitt magával.
Nagy sietve haladt kenuján éjt nappallá téve, el sem fáradt, mert csak a varázsparancsot kellett kimondani, és a kenu evezés nélkül, magától siklott a vízen.
Egyszer aztán megpillantotta a tűzkígyókat. Megállt, hogy szemügyre vegye őket. Meg­figyel­te, hogy nincsenek szorosan egymás mellett, csak a szájukból kilövellő tűz lángja ölelkezik össze.
Barátságosan szóba elegyedett velük, de a kígyók nem hajlottak a hízelkedésre.
- Ismerünk mi téged jól, Manabus! - mondták. - Lángunkon nem hatolhatsz át soha!
A fiú töprengett, hogyan csaphatná be őket, miféle cselhez folyamodjék, végül is döntött.
Olyan közel engedte hozzájuk a kenut, amennyire csak lehetséges volt, aztán hirtelen rémülten felkiáltott:
- Jaj! Mi az ott mögöttetek?!
A kígyók azon nyomban hátrafordultak, és Manabus szélsebesen átsiklott közöttük.
Aztán íjat ragadott, és a megzavarodott kígyókat egyenként lenyilazta.
Manabus az őrkígyók legyőzése után folytatta útját, és megérkezett a gumitengerhez. Ezt a tengert a balszerencse vizének nevezték.
A fiú bekente kenuját olajjal, és nekivágott a ragadós víznek. A beolajozott kenutest gyorsan siklott tova, igaz, Manabus újra meg újra olajat öntött rá. Éppen kifogyott az olaj, mikor partot ért.
Már odalátszott Gyöngytollnak, a fénylő Manidónak a lakhelye, mivel dombtetőre épült.
Manabus harci készenlétben állott, hajnali szürkület vette körül. Olyan harci kiáltásokat hallatott, mintha társait biztatná:
- Rajta! Kerítsétek csak be! Rajta hát!.
Rohant előre, és közben így kiáltott:
- Te ölted meg a nagyapámat! - és kilőtte nyilait.
A harc egész napon át dúlt, Manabus nyilai mit sem értek, mert ellenfelét tetőtől talpig vampum borította. Végül a fiúnak már csak három nyílvesszője maradt, és csak rendkívüli fürgesége mentette meg Manido hatalmas csapásaitól.
Ebben a pillanatban egy óriási harkály szállt el fölöttük, aztán letelepedett egy fa ágára.
- Manabus! - kiáltott rá a harkály a fiúra. - Ellenfelednek is van sebezhető pontja! Célozz csak arra a hajfürtre a feje tetején!
Manabus kilőtte három utolsó nyila közül az elsőt, de ez csak könnyen horzsolta a célt. Gyöngytoll megingott kissé, lépése bizonytalanná vált, de aztán összeszedte magát. Ekkor azonban a három közül a második nyílvessző már el is találta, mégpedig éppen a térdébe fúródott. Gyöngytoll lehajolt, hogy az ártalmatlan nyilat kirántsa a térdéből, de ezzel szinte odakínálta ellenfelének sebezhető pontját, a feje tetején levő hajfürtöt. Manabus kilőtte a har­madik vesszőt is, mélyen befúródott az Gyöngytoll feje tetejébe. A fénylő Manido élettelenül terült el a földön.
Ekkor Manabus diadalordítása reszkettette meg a levegőt, magához vette Gyöngytoll skalpját, aztán a harkályhoz fordult, hogy megjutalmazza.
Manabus Gyöngytoll vérével kente be a harkály fejét. A nagy harkály fejtollai mind a mai napig vörösek maradtak.
Diadalmi dalokat énekelve, örömdob dübörgésének kíséretével tért haza Manabus. Amikor Nokomis meghallotta jöttét, eléje ment, üdvözölte, öröméneket énekelt, és örömtáncot lejtett.


Megöli a vízi szörnyet

Sokat szenvedtek az emberek az idő tájt egy vízi szörnyetegtől, egy óriási haltól. Ez gyakran rátámadt a halászokra, a víz alá, a mélybe vonszolta és ott fölfalta őket.
Manabus kért egy pálcát a nagyanyjától, és elmondta neki: az a terve, hogy ő maga is fölfalatja magát a szörnyeteggel, aztán megöli.
Ezután nekifogott, és épített egy kis tutajt, kievezett a tengerre. Közben szakadatlanul így énekelt:
Masenomak, Masenomak,
gyere gyorsan, falj föl engem!
Masenomak, gyere gyorsan,
Masenomak, falj föl engem!
Masenomak, a vízi szörnyeteg meghallotta az éneket, és megparancsolta a kicsinyeinek, hogy falják föl Manabust. Amikor az aprócska szörnyek rátámadtak, Manabus mindig kitért előlük, és így énekelt:
Apró szörnyek, félre, félre!
Azt akarom, Masenomak,
Masenomak maga jöjjön!
Falj föl engem, Masenomak!
Ezzel aztán annyira sikerült felbőszítenie a vízi szörnyeteget, hogy az azon nyomban rávetette magát, és egyetlen szájtátással elnyelte.
Manabus eszméletét vesztette.
Amikor ismét magához tért, a hal óriási gyomrában régi ismerősei között találta magát. Ott volt a medve, a szarvas, a sündisznó, a holló, a mókus és még sokan mások. Az ismerősök el­mondták neki, hogy sokan az elnyeltek közül már elpusztultak. Ez nagyon szomorúvá tette Manabust.
Manabus a harci dal eléneklésére készülődött, nélkülözhetetlen ez a csata előtt, hogy a harcos tudtul adja támadása célját, okát-módját. Manabus arra kérte társait, énekeljenek és táncolja­nak vele együtt. Különösen a mókusnak volt nagyon figyelemre méltó hangja, fürgén ugrált körbe-körbe, közben szakadatlanul “Szek-szek, szek-szek!” - így énekelt. A többiek jót mulat­tak a mókuson, annyira, hogy teljesen el is feledték szorult helyzetüket.
A tánc és vigalom megártott a vízi szörnyetegnek, kezdte magát kutyául érezni a gyomrában táncoló népséggel. Mikor aztán Manabus éppen a szíve táján ropta, sőt a késével még bele is bökött az óriáshal szívébe, Masenomak elvesztette minden erejét, rángatózni és öklendezni kezdett.
Manabus háromszor merítette meg kését a szörny szívében, aztán ráparancsolt:
Masenomak, Masenomak
vigvamomhoz ussz most gyorsan,
siess, siess, Masenomak!
Az óriáshal olyan hánykolódásba kezdett, hogy a gyomrában levők mind eszméletüket vesztették. Meddig tartott ez az állapot, nem tudták.
Amikor Manabus visszanyerte az eszméletét, minden mozdulatlan és néma volt körülötte. Tudta, hogy a szörnyeteg kimúlt, és hogy teteme vagy a tenger fenekén, vagy a part homokján hever. Hogy biztos legyen a dolgában, addig tapogatott, keresgélt az óriáshal gyomrában, amíg meg nem találta a megfelelő helyet, ahol könnyen lyukat vághatott a szörny testébe.
Végre sikerült, és Manabus megpillantotta a napfényt. A nyílást elzárta, fogta a pálcáját, és újra énekelni kezdett:
A nap fényét látom,
a nap fényét látom!
Erre aztán fölserkentek a többiek is. A mókus is fölugrott, és azon nyomban énekelni kezdett: “Szek-szek, szek-szek, szek-szek!” Erre valamennyien táncra perdültek.
Mikor a táncba belefáradtak, Manabus jókora nyílást hasított a szörnyeteg gyomrán, s ezen át mindannyian kiléptek. Mielőtt elváltak volna egymástól, hogy ki-ki saját otthonába térjen, mindannyian megdicsérték a mókust szép hangjáért.
Manabus így szólt a mókushoz:
- Te még sokra viszed a szép hangoddal, mókus testvér!
Így győzte le Manabus Masenomakot.


Farkasok között

Történt pedig, hogy Manabus farkasalakot öltött, csatlakozott a farkasokhoz, együtt élt, együtt vadászott velük. Manabus azonban mindig mértékletes maradt az evésben, ezért aztán farkas-társai sokat gúnyolták és nevették.
Egy napon Manabus gyönyörű jávorszarvast ejtett el, és mivel nagyon éhes volt, elhatározta, hogy megeszi az egészet. Hozzá akart látni, de sehogy sem tudta eldönteni, hol kezdje.
- Nem is tudom, hol kezdjem - mondta csak úgy magában -, talán a fejénél? Valaki azt mond­hatná erre, hogy az elejétől a hátuljáig eszem. Nem! Inkább talán oldalt kapok bele. Vagy hátul?
Addig-addig elmélkedett, míg végül mégiscsak leszakított a gerincéből egy remek, ízletes darabot, és már éppen bele akart harapni, amikor egy közeli fa recsegő hangot hallatott.
- Rémes! Nem tudok enni nyugodtan ettől a recsegéstől. Hallgass el már! - kiáltott rá a fára.
Ezzel ismét harapni akart egy jókorát, de a recsegés megismétlődött.
Manabus odavágta a húst, és így szólt:
- Így nem tudok enni!
Otthagyta a húst, pedig igazán nagyon éhes volt, és fölmászott a fára, hogy megvizsgálja, mi okozza azt a recsegő hangot, de a karja beszorult két ág közé, annyira, hogy nem is tudta kiszabadítani.
Ekkor az elejtett vad szagára megjelentek a farkasok. Egész falka. Megtalálták a jávorszarvast, és felfalták az egészet. Nem maradt más belőle, csak a puszta csontok.
Hirtelen erős szél kerekedett, és a hatalmas széllökések megrázták a fa egész koronáját, úgyhogy Manabus végre ki tudta szabadítani a karját az ágak közül. Elindult hazafelé, és közben azt gondolta:
“Bizony így van ez, ha az ember semmiségekkel törődik, amikor valami értékes van a kezei között.”


Farkastestvérét elragadja a halál

Mivel Manabus egyedül volt, a jó Manidók elhatározták, hogy mellé adják ikertestvérét, Naqpotét. Naqpote ember alakú volt, de mint Manido, bármiféle alakot magára ölthetett. Most mint farkas csatlakozott Manabushoz, hogy együtt vadászhassanak.
Manabus azonban állandóan céltáblája volt a föld alatt lakó gonosz Manidók, az Anamaqkiuk rosszakaratának, éppen ezért nagyon komolyan óvta farkastestvérét, nehogy a vadászatról hazatérve a tó jegén át jöjjön, tegyen inkább kerülőt a parton.
Egyszer azonban Naqpote nagyon elfáradt az egész napi vadűzésben, és éppen vigvamjával szem­közt, a túlsó parton találta magát. Megfeledkezett Manabus figyelmeztetéséről, és neki­vágott a tó jegének.
Alig tette meg a fele utat, a jég beszakadt, a gonosz Manidók levonszolták a mélybe, és megölték.
Manabus rögtön tudta, mi történt farkastestvérével. Négy napon át gyászolta. Minden sóhaj­tásától megremegett a föld, dombok és hegyvonulatok gyűrődtek a magasba. Ötödik nap végre megjelent Manabus előtt farkastestvére árnya. Tudta, hogy életre nem keltheti többé, megmutatta hát neki a lenyugvó nap pályáját, kérte, hogy azt követve induljon el odatúlra, és legyen ezentúl az árnyak ura.


Új földet támaszt a vízözön után

Manabus elszánta magát arra, hogy megkeresi és elpusztítja azt az Anamaqkiut, aki farkas­testvére halálában bűnös. Ezért aztán kitalálta a labdajátékot, és rávette a levegő lényeit, a Mennydörgőket, hogy játsszanak a föld alatti lények, az Anamaqkiuk ellen.
Kiszeu, az aranyos vállalkozott a játékra, magával hozta mind a Mennydörgőket, bátyjait és öccseit. Az Anamaqkiuk is előbújtak a föld mélyéről, két főnökük vezette őket, mindkettő medve alakot öltött, az egyik egy hatalmas ezüstfehér, a másik egy óriási szürke medvéét. A két főnök is magával hozta bátyjait és öccseit.
A pályát Manabus választotta ki, nem messze a mai Mackinawtól, egy nagy tó homokpartja közelében. A homokparttól nem messze egy hatalmas erdő terült el, ennek közepén egy füves tisztás. A tisztás szélén alacsony domb emelkedett, a két medvefőnök itt jó és kényelmes helyet találhatott magának, hogy a játékot végignézze.
Az Anamaqkiuk a pálya egyik szélén álltak föl, a Mennydörgők a másikon. Mindenki ki­választotta a maga ellenfelét.
Elkezdődött a játék.
Manabus észrevette, hogy az Anamaqkiukhoz tartozó Nakuri, a naphal, a mókust választotta a Mennydörgők közül ellenfeléül. Aztán a domb felé fordult, hogy ellenségei főnökeit is szemügyre vehesse. Egészen a közelükbe lopózott, és fölmászott egy magas fára.
A játék egész nap tartott. Egyik tábor sem jutott valamicske előnyhöz sem. Mikor a nap nyugovóra készült, a játékosok pihenni tértek vigvamjaikba.
Éjféltájt Manabus lemászott megfigyelőhelyéről, a dombra lopózott, éppen a két medvefőnök közé, és így szólt:
- Fenyő legyek, melynek törzse gyökér és csúcs közt éppen középütt hiányzik, és amelynek két erőteljes ága éppen a két medvefőnök fölé hajlik!
Mivel Manabus Manido volt, azonnal fenyővé változott.
Amikor másnap reggel a játék újra kezdődött, és a két medvefőnök is újra el akarta foglalni helyét a dombon, csodálkozva így szóltak:
- Ez a fa tegnap még nem volt itt!
A Mennydörgők azonban egyhangúlag mind azt tanúsították, hogy a fa bizony már tegnap is ott állt. Nagy vita támadt a két tábor között, mindenki elhagyta a helyét, a játék egy időre félbe­szakadt. A medvefőnökök arra az eredményre jutottak, hogy a fa nem lehet más, csakis Manabus, és elhatározták, hogy elpusztítják.
Parancsot adtak a szürke medvének, hogy siessen segítségükre, másszon föl a fára, hántsa le a kérgét, és tördelje darabokra. A medve úgy is tett, letépdeste a kérgét, szétharapdálta az ágait, szétroncsolta a facsúcsot, éppen azon a helyen, ahol egy eleven embernek a nyaka és a feje szokott lenni.
A két medvefőnök ekkor egy nagy kígyót parancsolt oda, feladatává tették, hogy fojtsa meg a fát. A kígyó a fa törzsére vetette magát, rátekerőzött, egyre erősebben és erősebben szorította, annyira, hogy Manabusból majd kiszorult az élet. Már majdnem öntudatát vesztette a fájda­lomtól, mikor a kígyó végre engedett szorításából, és lecsúszott a törzséről.
Most már megnyugodott a két medvefőnök, hogy a fa nem Manabus. Leültek a helyükre, és parancsot adtak a játék újrakezdésére. Hosszú és kemény küzdelem után a labda olyan messzi­re repült a kezdés helyétől, hogy a medvefőnökök magukra maradtak. Manabus nagy hirtelen két nyílvesszőt ragadott ki az oldalán lógó tegezből, egyet az ezüstfehér, egyet pedig a szürke medve testébe röpített. Ezután ismét emberré változott át, és a homokpartra szaladt.
Nem jutott azonban messzire, amikor a legyőzött Anamaqkiuk visszatértek, észrevették, mi történt, és Manabus után vetették magukat.
Vízár buzgott elő mindenütt a földből, és zúgva, sodorva áradt Manabus nyomába, és már-már utolérte, amikor Manabus szerencsére megpillantotta a borzot, és arra kérte, hogy rejtse el őt a földben. A borz felkapta Manabust, szaporán ásni kezdett, a kihányt földet pedig maga mögé halmozta úgy, hogy feltartóztassa a vizet.
Az Anamaqkiuk keresték-kutatták, de nem találták Manabust sehol. Fel is hagytak az üldözés­sel, és kezdtek visszahúzódni föld alatti barlangjaikba. Amikor a borz lakóhelyének mélysé­geibe értek, Manabus és a borz kibújt a föld felszínére.
Miután az Anamaqkiuk visszatértek a labdapályára, óvatosan felemelték a két medvefőnököt, hazavitték őket, s ott a betegek kunyhójában a varázsló gondjaira bízták. Attól féltek azonban, hogy Manabus ide is követheti a két főnököt, ezért a betegkunyhó köré erős háncshálót fontak.
Amikor Manabus a kunyhó környékére ért, találkozott egy öregasszonnyal, aki nagy köteg hársháncsot cipelt a hátán. Manabus így szólt hozzá:
- Mit viszel a hátadon, öreganyám?
- Nem felelhetek neked, mert te Manabus vagy - mondta a vénasszony.
- Nem - felelte Manabus -, én nem vagyok Manabus, összetévesztesz vele.
Váltig bizonygatta az igazát, míg a vénasszony megnyugodott, s mindent elmondott az Anamaqkiuk gaztetteiről, végül hozzátette:
- Úgy bizony. A kunyhó körül pedig, melyben a két főnök fekszik betegen, háncshálót fontak, hogy ha Manabus jön, először nyílást kényszerüljön vágni rajta, így pedig a háló megrezdül, az Anamaqkiuk észreveszik, és ők ölik meg Manabust. Már majdnem teljesen kész a háló, kis híja még van, úgy bizony.
A vénasszony azt is kifecsegte, hogy ő maga a varázsló, és rajta kívül senki más még csak a kunyhó közelébe se jöhet. Mikor Manabus ezt hallotta, megölte a vénasszonyt, bőrét magára öltötte, a hátára vette a hársháncsköteget. Így sikerült bejutnia a kunyhóba. Amikor a két medvefőnökhöz lépett, észrevette, hogy sebeikben még benne vannak a beletört nyílvesszők. Megragadta a két vesszőt, s még mélyebbre nyomta a testükbe, így sikerült elpusztítania a két gonosz Anamaqkiut, az ezüst medvét és a szürke medvét.
Mikor ezzel elkészült, kilépett a kunyhóból, a vénasszony által hagyott résen át kijutott a hálóból is, de ekkor aztán olyan rettenetesen megrázta a hálót, hogy az Anamaqkiuk azonnal tudták: Manabus ott járt a kunyhóban, és végleg elintézte a két medvefőnököt.
Azon nyomban üldözőbe vették. Ismét hatalmas vízár tört fel mindenfelé. Manabus a magas hegyek felé vette útját, nehogy a víz utolérje. A legmagasabb hegycsúcsot is megmászta.
Odafönt egy óriási fenyőfát talált, ennek is fölmászott a legislegcsúcsára.
A vizek azonban csakhamar mégis utolérték.
Manabus erre parancsot adott a fának, hogy nőjön még egyszer akkorára. Ez meg is történt.
A vizek azonban elérték Manabus lábát.
Erre Manabus azt a parancsot adta a fának: nőjön kétszer akkorára, mint amilyen eredetileg volt.
És ez megismétlődött harmadszor és negyedszer is.
A vizek ekkor egészen a hónaljáig nyomultak föl. Manabus most Kise Monidóhoz folyamo­dott segítségért, és emlékeztette őt, hogy Manabust az Anamaqkiuk legyőzésére küldték a földre.
Kise Monido ekkor parancsot adott a vizeknek, és a vizek apadni kezdtek.
Manabus körülnézett, és csak apró állatokat látott, bármerre tekintett is. Megpillantotta közöt­tük a vidrát, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, vidra, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A vidra alámerült, hosszú-hosszú ideig nem bukott föl, mikor pedig végre a víz színére vetődött hassal fölfelé, Manabus tudta, hogy megfulladt.
Ismét körülnézett, és megpillantotta a hódot, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, hód, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A hód alámerült, igyekezett elérni a talajt. Hosszú-hosszú idő múlva Manabus őt is hassal fölfelé pillantotta meg a víz felszínén, és tudta, hogy a hódnak sem sikerült a földet elérnie.
Manabus újra körülnézett, ki volna alkalmas a nagy tett véghezvitelére. Megpillantotta a vidranyestet, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, vidranyest, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A vidranyest eltűnt a habokban, hosszú ideig lent maradt, aztán ő is hassal fölfelé tűnt fel a víz felszínén. Manabus tudta, hogy a vidranyest is rajtavesztett.
Még egyszer utoljára körülnézett, de nem látott mást, csak a mósuszpatkányt, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, mósuszpatkány, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A mósuszpatkány teljesítette a kívánságát, azonnal alábukott, és olyan hosszú ideig maradt odalenn, hogy Manabus már-már azt hitte, élve vissza sem térhet. Ekkor azonban hirtelen fölbukott a víz felszínére, észrevette, hogy elülső karmaira egy kevéske föld tapadt. Rálehelt a mósuszpatkányra, szétkente azt a kevéske földet a tenyerén, aztán szétszórta, mint a vető­magot.
Új föld támadt, és fák nőttek a földből.
Manabus megköszönte a mósuszpatkánynak, amit tett, és megígérte neki, hogy ivadékai nagyon elszaporodnak majd a földön, és mindig lesz eledelük bőven, bárhol telepedjenek is meg.
A borznak pedig a szürke medve bundáját adta hálából Manabus, azt viseli ma is.
Ő maga pedig az ezüst medve bundáját tartotta meg magának saját használatára.


Ölyv hátán repül

Manabus megpillantotta egyszer vándorlásai közben Peszkozét, az ölyvet, amint odafönt repült, magasan a fák fölött, és így szólt magában:
- Ó, ha én is repülni tudnék, mint Peszkoze, milyen mulatságos volna odaföntről nézni le a földre!
Közben pedig mozgatni kezdte a két karját, mintha repülne. Mikor Peszkoze ezt meglátta, lecsapott a magasból.
- Nagyon szeretnék repülni, mint te - szólította meg Manabus - szelekkel szállni felhők között, és odaföntről nézni, mit csinálnak a lények idelent a földön.
- De te nem tudsz repülni, Manabus - felelte Peszkoze, és nevetett -, még akkor sem, ha úgy mozgatod a két karodat, mint most. Mit tennél, ha tudnál?
- Sokkal gyorsabban haladhatnék, mint most - felelte Manabus. - Vegyél fel, testvér, hadd lássam, milyennek mutatkozik a föld odaföntről.
- Hát mássz csak föl a hátamra - mondta Peszkoze, s mikor Manabus megtette, és jól meg­kapaszkodott, a magasba lendült.
Egy égbe nyúló hegy csúcsa felé repült, ott a meredek sziklák szélére szállt le, és letette Manabust, hogy jól körülnézhessen.
Peszkoze ekkor ismét szárnyat bontott, és nagyon veszélyes helyzetben hagyta ott Manabust a meredélyen. Hiába keresett valamiféle ösvényt, hogy lemászhasson, nem talált. Végül is elhatá­rozta, hogy leugrik. Nekirugaszkodott, hogy egy nagyot ugorjon előre, nehogy beleüsse magát a hegyoldal éles szikláiba, s már zuhant is lefelé nyílnál is sebesebben.
Véletlenül éppen nem messze övéi lakóhelyétől ért földet, de egy hatalmas nagy fa üreges törzsébe talált zuhanni, és nem tudott kimászni belőle.
Négy álló napon át tartotta fogva a fa, míg végül néhány asszony jött arra, tűzifát gyűjtöttek, és rátaláltak arra az üreges, kiszáradt fatörzsre, melybe Manabus beleszorult.
Az egyik így szólt:
- Egy kiszáradt fa! Vágjuk ki, és aprítsuk fel!
Manabus hallotta, hogy segítség közelít, de nem akarta szavaival megrémíteni az asszonyokat, ezért inkább a sündisznó hangját kezdte utánozni.
- Je-hé, je-hé, je-hé! - kiáltotta.
Az asszonyok azt hitték, hogy egy sünre bukkantak, nyomban hozzáfogtak a fa kivágásához. Manabus attól tartott, hogy bele találnak vágni a baltával, ezért így szólt:
- Vágjatok egy kis nyílást a törzsön, meglátjátok, milyen sok szép sörtét adok nektek!
Az egyik asszony nyílást vágott a törzsön, s ekkor Manabus azt mondta neki, takarja be az ujjasával a nyílást, míg ő majd szépen odateszi a sörtét.
Az asszony szót fogadott, Manabus pedig nagy hirtelen kiugrott, és nevetve elszaladt.


Fényt áraszt a világra

Manabus, a nyúl vándorlásai közben egyszer az erdőben egy folyóparti tisztásra ért. Meg­pillantotta Totolizt, a baglyot, amint egy nagy fa ágán gubbasztott. Sötét volt, nagyon sötét, Manabus nem látott valami jól, így szólt hát a bagolyhoz:
- Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy ilyen sötét legyen? Én nem szeretem a sötétet, és azt akarom, hogy mindig nappali világosság vegyen körül!
- Ha elég hatalmas vagy - felelte a bagoly -, hát tégy róla, hogy úgy legyen. Mérjük össze erőinket, és amelyikőnk győz, az rendezhesse el kedve szerint ezt a dolgot.
Összehívta hát a nyúl meg a bagoly az erdő vadjait, a négylábúakat, és a madarakat, hogy tanúi legyenek párviadaluknak. Mikor összegyülekeztek, elmagyarázták nekik, miről van szó. Néhány madár és négylábú Manabus győzelmét kívánta, mert a világosságot kedvelték, mások meg azt szerették volna, ha a bagoly győz, hogy továbbra is mindig sötét maradjon.
Megkezdődött hát a párharc a nyúl meg a bagoly között. Manabus egyre csak azt ismételgette:
- Fény! Fény! Fény! Fény!
A bagoly viszont így kiáltozott:
- Éjszaka! Éjszaka! Éjszaka! Éjszaka!
Abban állapodtak meg, hogy amelyik véletlenül elszólja magát és véletlenül ellenfele kiáltása téved a szájára, elveszti a harcot.
A hangos és egyre gyorsabb kiabálásba a többi állat is bekapcsolódott, igyekeztek segíteni és belezavarni a küzdőket, ki-ki pártállása szerint. Végül is a bagoly véletlenül éjszaka helyett fényt kiáltott, így elvesztette a játszmát. Manabus, a nyúl úgy rendelkezett, hogy árassza el ezentúl fény a világot, de beleegyezett, hogy az idő egy részében éjszaka legyen, a bagoly és más állatok kedvéért, mert ezek az éjszakát jobban szeretik, mint a nappalt.


Megszerzi a tüzet

Így szólt egyszer, még fiatal korában Manabus nagyanyjához, Nokomishoz:
- Hideg van, nagyanya, és nincs tüzünk. Hadd hozzak valahonnan.
Nokomis mindenképpen le akarta beszélni unokáját erről a veszélyes vállalkozásról, de az ragaszkodott hozzá. Készített magának egy kenut, ismét nyúllá változtatta magát, és evezni kezdett a nagy vízen egy bizonyos sziget irányába, amelyen egy öregember élt. A tűz ezé az öregemberé volt.
Ahogy közeledett a szigethez, beesteledett. Partra szállt hát, és gyalog folytatta útját, míg csak az öreg varázsló kunyhójához nem ért.
Két lánya is volt az öregnek. Ezek észrevették az átnedvesedett, vacogó nyulacskát, becéz­getve magukhoz ölelték, bevitték a kunyhóba, és letették a tűz közelébe, hogy megszáradjon a bundája, és fölmelegedjék.
Ott is maradt a kis nyuszi a tűz mellett, míg két lány házi munkákkal foglalatoskodott a vigvamban, sőt közben egyre közelebb és közelebb ugrált a tűzhöz. Szeretett volna egy darabka izzó parazsat elcsenni, de valahányszor rászánta magát, megmozdult a föld, úgyhogy végül is fölébredt az öreg varázsló, aki éppen elszenderedett kissé.
- Lányok! - kiáltotta az öreg. - Mi történik itt? Miért reng a föld?
- Semmi, semmi - felelték a lányok -, csak egy szegény elázott, vacogó nyuszit találtunk a vigvam előtt. Behoztuk, hadd száradjon meg, hadd melegedjék föl.
Mikor a két lány újra munkához látott, a nyulacskának sikerült megszereznie egy égő-füstölgő fahasábot, azzal ki a vigvamból, teljes erejéből futni kezdett a kenu irányába. A két lány meg az öreg azonban szorosan a nyomában voltak. A nyúl persze gyorsabb volt, szerencsésen elérte a vizet, egy ugrással bele a kenuba, ellökte magát, és már szelte is a habokat, szélnél sebesebben igyekezett nagyanyja kunyhója felé.
A kenu vad irama hatalmas szélvihart kavart, úgyhogy az égő-füstölgő fahasáb hevesen fel­lobbant, pattogni és ropogni kezdett Manabus kezében. Mikor partot ért, Nokomis észrevette, hogy tele a teste égési sebekkel. Azonnal elvette tőle a tüzet, kezelésbe vette a sebeit, és néhány nap alatt meg is gyógyította.
A Mennydörgők aztán Nokomistól kapták a tüzet, és őrzik azóta is nagy gonddal.


Szétosztja a dohányt rokonai között

Történt egyszer, hogy Manabus éppen egy magas hegycsúcson kelt át, amikor egy szikla­hasadékból kellemes szag ütötte meg az orrát. Közelebb ment, és felfedezte, hogy a hegyen az óriás lakik. A dohány ezé az óriásé volt.
Manabus egy barlang bejáratához érkezett, belépett, és haladni kezdett a barlangfolyosón, egyre beljebb, vagyis inkább lejjebb, mert a folyosó a hegy gyomrába vezetett. Itt lakott az óriás egy hatalmas barlangteremben, és keményen nekitámadt Manabusnak, mit akar tőle, miért jött ide. Manabus azt válaszolta, hogy egy kevéske dohányt kérne, de az óriás vissza­utasította, mondván, jöjjön vissza egy év múlva, mert akkor éppen itt lesznek nála a Manidók, hogy dohányozzanak.
Manabus körülnézett a barlangteremben, és látta, hogy több nagy zsák áll az egyik sarokban dohánnyal teletömve. Ezek közül hirtelen a vállára kapott egyet, és már rohant is ki a bar­langból, le a hegyről, de az óriás mindenütt szorosan a nyomában járt. Manabus hegycsúcsról hegycsúcsra ugrált, az óriás olyan elvakult hevességgel üldözte, hogy amikor Manabus az egyik magas, sziklás csúcsról már nem menekülhetett másként, mint hogy hasra vetette magát, az óriás belebotlott, átbukfencezett rajta, és lezuhant a mélybe. Összevissza törte-zúzta magát, de még volt annyi ereje, hogy a meredek sziklafalon felkapaszkodjék. Mire felért, teljesen ki­merült. Manabus rávetette magát, torkon ragadta és felrántotta, majd iszonyú erővel a földhöz csapta, és így szólt:
- Mocskos irigységed miatt légy te ezentúl Kakuene, a szöcske. Ismerjen rád mindenki mocskos-foltos szádról, és légy csapás mindazok számára, akik dohányt termesztenek.
Ezután Manabus szétosztotta a dohányt testvérei és rokonai között, mindenkinek adott a magjából is, hogy ezentúl sohase szenvedjenek hiányt benne.


Távozása és visszatérése

Manabus vándorlásai végéhez közeledve, így szólt övéihez:
- Most elhagylak benneteket, rosszul bántak velem itt, nem ti, hanem a többi nép, amely köröttetek lakik. Napfelkelte irányába megyek, a nagy vízen át, a sziklák birodalmába. Ott lesz ezentúl az én hazám. Ha összegyűltök, és rám emlékeztek, ha nevemen neveztek, meghall­gatlak benneteket. Ha az én nevemben kezdtek valamibe, sikerre vezetlek titeket, és amit kértek, teljesítem.
Így szólt, kenujába lépett, és eltűnt napfelkelte irányában a nagy vízen.
Manabus él, él ma is.
Félő, hogy a fehérek egyszer még rátalálnak.
Félő, mert akkor eljön a világ vége. Mert ha Manabus újra visszatér, az egész világ lángok martalékává lesz, és minden élő elpusztul a lángokban.


Manabus látogatói

Egy éjszaka, hosszú idővel Manabus távozta után, egy indián álmot látott, azt álmodta, hogy Manabus szólott hozzá. Szürkületkor felserkent az indián, és elindult, hogy a főnökökkel tanácskozzék az álom felől. Tanácskoztak, tanácskoztak több napon át, és elhatározták, hogy meglátogatják Manabust.
Feketére mázolták az arcukat, kenuba szálltak, és elindultak a nagy vízen napkelte irányában a sziklák birodalma felé. Hosszú-hosszú út után partot értek ama birodalomban, ahol Manabus élt.
Kiléptek kenuikból, és Manabus vigvamjának keresésére indultak. Hamarosan meg is találták.
Mikor valamennyien ott ültek a vigvamban Manabus körül, megkérdezte tőlük:
- Miért tettétek meg ezt a hosszú-hosszú utat, barátaim? Mi a kívánságtok?
- Manabus - felelték mindannyian egyetértve -, azért vállalkoztunk erre a hosszú útra, hogy olyan vadász-varázsszert kérhessünk tőled, melynek segítségével népünket mindig nagy bőségben láthatjuk el élelemmel.
- Megkaphatjátok - volt Manabus válasza, és ezzel odafordult ahhoz az indiánhoz, aki nem csatlakozott válaszával társaihoz, hanem néma maradt: - És neked mi a kívánságod?
- Én nem a vadász-varázsszerért jöttem - felelte az indián -, hanem azért, hogy örök életűvé tégy engem.
Manabus erre odalépett hozzá, megragadta a vállát, magasra emelte, és odavitte, ahol ő maga aludni szokott. Itt leültette, és így szólt:
- Változz hát kővé, hogy örökké tarts!
Mikor a többiek látták, mi történik, búcsút vettek Manabustól, a parton kenuikba szálltak, és hazatértek otthonaikba.


Forrás: A mesemondó szikla

VANNAK NAGYOBB BOLONDOK IS TILDINÉL

Volt egyszer egy Tom nevű fiatalember, aki elhatározta, hogy feleségül vesz egy Tildi nevű leányt.
Amikor azonban elment meglátogatni a lányt, sírva találta. Egy hosszú kés volt a feje fölött a gerendába szúrva.
- Ó, Tom - hüppögte a lány -, milyen borzalmas lenne, ha az a kés leesne odaföntről, és meg­ölné a kisbabánkat!
Tom elképedve nézett Tildire.
- De hiszen még nincs is kisbabánk!
- Igen, de mi lesz, ha összekerülünk, és kisbabánk születik? - mondja a lány.
- Ne félj semmit - feleli Tom -, mert ha ilyen bolond vagy, eszem ágában sincs, hogy feleségül vegyelek.
Tom otthagyta Tildit, és a lány még keservesebben sírt, mint az előbb.
Röviddel ezután látja ám Tom, hogy nagy csődület van a patakparton. Egy ember éppen a nadrágját akarta fölhúzni. A nadrágot fölakasztotta egy kötélre, melyet két fa közé feszített ki, és azon igyekezett, hogy egyszerre mindkét lábával beleugorjon a nadrágba. Tom csak nézte egy darabig a dolgot, aztán fejcsóválva továbbállt.
Röviddel ezután Tom egy imaházhoz ért, ott egy asszonyt látott, aki azon fáradt, hogy az épületet hátrább tolja. Azt mondta, beteg a kisfia, imát mond érte az imaház lépcsőin, de hát­rább szeretné tolni az imaházat, hogy a jövő-menő hívek ne láthassák a misét. Tom csak nézte az asszonyt egy ideig, aztán fejcsóválva továbbállt.
Röviddel ezután Tom egy kis bódéhoz érkezett, egy asszony rohangált ki-be az ajtaján. Úgy fogta a kötényét, mintha vinne benne valamit, pedig nem volt benne semmi. Azt mondta, éppen most súrolta föl a padlót, s most napsugarat hord be rá, hogy gyorsabban száradjon. Tom csak nézte, nézte egy ideig, aztán fejcsóválva odábbállt.
Sokat töprengett Tom a látottakon, s végül így szólt magához:
- Ezek az emberek mind bolondabbak, mint Tildi, és attól félek, ha tovább járom a világot, még nagyobb bolondokkal is találkoznék.
Visszafordult hát, és visszament oda, ahonnan jött. Tildi még mindig ott ült, és sírt, milyen borzalmas is lenne, ha a kés leesne, és megölné a kisbabájukat.
Tom azonban így szólt hozzá:
- Ne félj semmit, drágám, minden a legnagyobb rendben lesz.
Röviddel ezután Tom feleségül vette Tildit, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.


Forrás: A mesemondó szikla